5.rész - Az I. döntés*

*Tíz évvel később*

Már rég elfeledtem rengeteg dolgot. Hat éve vége a középiskolának. Több éve nem láttam a volt osztálytársaimat, de miért? De mi történt? Néha ha a városba megyek, nem látom az ismerős arcokat. Miért? Nos, rájöttem ez az egész három válaszomon függött a múltban.

*Tíz évvel ezelőtt*

November harmadik hetét kezdjük. Egyre gyorsabban telik az idő, de a két hete keddi dolgok nem hagynak tovább menni. ,, ..én kedvellek." Minden egyes reggel ezzel indít agyam. Ezen kattog egész nap. Nem hagy nyugton. Minden hétköznap reggel, mikor meglátom Adamet belehasít emlékezetembe az a mondat. Amire ezidáig sem adtam normális választ. Én is kedvelem ezt ki kell jelenteni, de szerintem nem úgy, mint ő engem. De ez tudom, milyen érzés. GD, akit már megint egy ideje csakis így hívok. A Gale szóba sem jöhet.

Újra egy hétfő. A koránkelés nem az én stílusom, még mindig.

Egyre inkább nincs kedvem bemenni se a suliba. Mit látok?

Reggelente a zajos zakatolást afféle agyamba hasító módon, ahogyan nézek kifelé a vonat ablakon. A nyomorgó tömeget a metrón, de egy percre megállok. Újra körül nézek, már élesebben látok.

A hangos zakatolás, ami agyamig hasít csak a váltók hangja, ami eljuttat egy rakat embert a céljához, a metró tömege mind olyan, mint én. Iskolába járó diákok. Ugyan a felnőttek már nem járnak iskolába, de ők is egyszer cipelték azt a nehéz táskát, amiért minden diák nyavalyog.

Beértem az iskolába, amit sokan a pokolba kívánnak, rossz kedvemben én is közéjük tartozom.

Megláttam osztálytársaimat, félig felderültem a röhögcsélő arcok láttán, de a másik felem elkeseredve ült le a helyemre. Elhatároztam, ma mindent elrendezek.

Délután, órák után Adam mellé léptem mielőtt kiment volna a teremből.

- Nem válaszoltam még arra a.. - magyarázkodtam. - Adam, én nem kedvellek úgy annyira.. - ez egy szó szerinti visszautasítás volt.

- Hála istennek! - jött be röhögve Amber. - Jajj, Luna! Azt hitted? - kacagott még élvezetesebben.

- Dögöljetek meg együtt egy veremben. - rontottam ki a teremből.

- Luna, hova futsz? - ordított utánam Amber, azzal visszafordultam.

- Figyi, nem tudom, hogy milyen gáz szüleid vannak, hogy így neveltek fel, de gratulálok nekik. Még a telefonod is okosabb nálad, Amber. - mondtam úgy mindent az arcába. - Sziasztok!

- Te kis.. - kezdett bele, de én addigra már rég a lépcsőn lefelé tartottam.

A vonatomra felszállva, kissé dühösen vártam azt a fél órát, mire végre hazaértem.

Hazakullogtam, közben gondolataimban is szidtam Ambert, de egy részről csalódtam Adamben.

Hogy hihettem ilyen könnyen egy fiúban? Ezzel azonban erősítem a példatáramat, nekem nincsen szerencsém a fiúk terén.

Rengeteg célom van, de tényleg, el akarom érni őket, az egyik közülük, hogy végre értsek a fiúk nyelvén is. Néha egy szerencsétlen lánynak érzem magam.

Beléptem a bejárati ajtón, anyu máris beljebb húzott a konyhába és le is ültetett egyetlen szó vagy köszönés nélkül.

- Van egy hírem. Tudjuk, ugye, mi itthoniak, hogy szeretnél Dél-Koreába eljutni. Vajon hol kapott munkát apád? - lelkesedett be.

- Nehogy azt mond.. - akadt el az összes levegőm.

- Szöulba kell mennie pár munkatársával, kaptunk egy plusz jegyet. Azt nem tudom, miért, de lehet tudták, hogy vagy nekünk. Szóval jól tanulsz, gondoltam elmennél. A téli szünetben mennétek, azonban kicsit még utána, már suliidőben is ott lennél, de azt is megoldod, mert okos lány vagy. Eldöntheted még a szünetig, ha például nem akarsz semmi sulis dologról lemaradni. - magyarázta a helyzetet anyu.

Nem tudom, mennyire magasra ment fel a vérnyomásom, de a pulzusom kétszáz körül járhatott.

Minden álmom világot látni, ha nem is az egész országot látni, de legalább a nagyobb fővárosokat megnézném, ha nem bánná rengeteg pénzem ezt a kis kalandot.

Átgondolom, de hogy a viharba ne mennék Koreába? Mi okból ne mennék?

Bevonultam a szobámba, néztem a plafont.

Vigyorogni tudtam csupán, minden bú kiment a fejemből.

Igen, megyek. A saját világom várhat még.

~

Rájöttem később, hogy ez volt az első döntésem, ami kihatott az életemre és az azutáni dolgokra.

~

Miért, miért olyan nehéz a suli? Ültem a tankönyvek felett, próbáltam a fejembe tömni az ókori görögök szokásait, de közben meg az algebra akart kinyírni idegileg.

Agyban már be is pakoltam, már messze keleten jártam.

A nagy almát néha elhagynám, kicsit világot látni és végre esélyem van rá.

Ezen kattogott az eszem egész héten.

Amber folytatta az oltógatást, ezért úgy döntöttem beolvasok ezúttal már az osztály előtt.

- Figyelj, fejezd már be. - szóltam neki, de nem hátrafordulva.

- Hogy mondod, te ott elől?

- Jól hallottad. - ordítottam kiegyenesedve. - Igen, jöhet az, hogy mit képzelek magamról. Hajrá. - álltam fel megfordulva. - Nem nagyon érdekelsz többet. Mindenkinek nagyjából az agyára mész csak még nem mindenki tudta bevallani magának sem. Egy üres fejű liba vagy, talán szebb vagy, talán, de az életbe le nem érettségizel, anyám. - trappoltam ki a teremből. De jól esett ez istenem.. majd visszakapom egyszer, de mostantól nem érdekel tényleg semmi, csak az, hogy itt hagyjam a nagy almát és elutazzak jó messzire Korea fővárosába.

~~

Egy héttel később..

Rengetegszer még vissza fogom kapni, amit tettem Amber felé. Igazából mindent, amit tesz az ember, visszakapja valamilyen, akármilyen formában.

Nem sokat, már csak két hetet kellett várnom, hogy végre elinduljak egy véget nem érő álomba.

Ettől az úttól azt várom, hogy megváltozzak, hogy lefogyjak a kevésbé hizlaló ételek miatt, hogy egyszerűen a visszatérésemkor irigykedjenek rám, hogy megbánják egyes emberek a tetteiket, hogy az arcukba röhöghessek csak úgy. Nem fogok többet úgy pattanni, ahogy mások fütyülnek. Bármennyit is kell gürcölnöm, megteszem.