*Luna pov*
Ezerszer kívánnám azt, hogy az eddigi életem csupán egy felvezetés legyen valami nagy dolog előtt. Mint amikor a nagy bumm előtt van egy hatásszünet.
A napi rutinomat az utazás fogja csupán megváltoztatni. A monoton hétköznapokat már unom kissé.
Minden reggel kinyitom szemeimet, már is dolgom van, öltözni, irány a szenvedés templomába, aztán az otthon kellemes melegében is csak tanulás a stréberség határáig.
Még húsz kínzó nap New York fagyos, december eleji utcáin várt rám.
Amikor már nem volt kedvem semmihez és mehettünk haza, megláttam Roxanet és Andyt kéz a kézben boldogan mosolyogva. Elmosolyodtam magam is. Én tettem róla, hogy együtt legyenek.
*Roxane pov*
Boldog vagyok végre valakivel, akivel nem rég találkoztunk, de hát én teljesen belezúgtam. Csak nem akarom elrontani, hogy első látásra szerelem, aztán pofára esek.
Ahogy szokása tartotta, hazakísért a házunkig tömeg közlekedve. Az úton többször, mint egy tejbe tök úgy vigyorogtam rá, de nem zavarta, ő is visszamosolygott rám. Azt vártam, hogy a macsós énje, mikor szándékszik megcsókolni. Mert már megtettem volna ekkor, de ő inkább a káros szokásomtól akart megszabadítani.
A halálrudat szívtam mindennap, ahogy szokták hívni, de nem akartam letenni. Volt elég bajom, főleg a szüleimmel. Azt hiszik általában az emberek egy tizenöt-tizenhat évesnek a legnagyobb problémája az lehet, hogy nem akar suliba menni, de tinédzserként is vannak gondok.
Megtorpant félúton a házunk felé, felém nézett.
- Roxane, tudod, hogy miért nem csókoltalak még meg? - mondata meghökkentett, pontosan ez lett volna a felé intézett kérdéseim egyike. - Mert nem akarok egy hamutálat puszilgatni. Nem találkoztam olyan kedves lánnyal, mint te, de az egyetlen hibád a táskádban lapul szerintem még most is. Nem akarlak megváltoztatni, és szerintem én most megyek is mielőtt összevesznénk ezen, rendben? Még beszélünk. - kezdett el távolodni tőlem, és már a messzi alakját láttam befordulni az utca végében.
Nem tudtam, mit tegyek, mert hát mégis csak úgy ott hagyott. Tovább kezdtem sétálni haza, még a szobámba érve is elmélkedtem, a szüleimet észre sem véve tettem fülest a fülembe. Kifelé néztem az ablakomon, játszottam le újra és újra a fejemben Andy mondatait, amitől még kevésbé kívántam a cigit. Azt akartam már, hogy ajkaink összeérjenek, összeforrjanak, de így tudtam legalább, miért nem lépett még. Letegyem a kedvéért? Azt akarom, hogy legyen elég erőm hozzá.
*Tess pov*
A foglalt státuszom ellenére is a barátaimat boldogítottam a legtöbbet, de esténként mégis olyan egyedül voltam, mert barátom külföldön tartózkodott, nem volt ki átöleljen. Nincs, ki kedvesen bókolna, nincs, ki édesen becézgetne, míg bele nem pirulok.
Tényleg mindig próbáltam mosolyogni társaságban, de ezúttal Luna fürkészni kezdett engem.
- Te még nálam is szarabbul nézel most ki, Tess. - lépett padomhoz egyik szünetben a szerdai napon, amint a telefonomat bámultam. - Mi a baj? - huppant le a mellettem üresen árválkodó székre. - Hiányzik a barátod, ugye? - bólogatással jeleztem, hogy beletrafált. - Mikor jön haza?
- Több hétig még nem, de már lassan nem bírom. - biggyesztettem le számat.
- Ne aggódj, jobb lesz. - tette megnyugtatásként vállamra kezét. Remélem.
A tanulástól is elvette az összes figyelmet, koncentrációt, amit feláldoztam volna, a hiánya.
Lefekvéskor csak ő járt a fejemben, álmaimban is ő jelent meg. Felriadtam bármikor is megláttam az alakját álmomban. Túlságosan is távol volt, túl sokáig. Kezdtem megőrülni lassacskán.
Kimerülten megdörzsöltem szemem, a digitális órámra nézve, ami éjjeliszekrényemen figyelt engem álmomban, ekkor hajnali négyet mutatott, így elbúcsúzhattam a másnapi jó doga reményétől.
Egyetlen kívánságom, hogy teremjen itt.
*Katy pov*
A hajnali órákban, amikor már csak maximum két órám lenne aludni sem hagytak szüleim békén. A fejemhez, és egymás fejéhez vágtak mindent, amiért nem tanulok normálisan. Eszükbe sem jutott esetleg az, hogy egyikőjük sem segített az elmúlt időkben, hogy jobban menjen az amúgy is nekem nehezebben vett akadály, mint például a tanulás. De persze a nem kívánt gyerek béklyóját viseltem és még fogom is.
Az ilyen hajnali veszekedésekben, mint a mostani általában én nem is vettem részt, soha egy szót sem kaptam. Meg sem szólalhattam. Ilyenkor inkább csak bevonultam a szobám magányába, majd a fülhallgatót hallószervembe téve akartam elfelejteni a körülöttem helyet foglaló világot. Normális esetben áthallottam az egész veszekedést, amit folytattak még a jelenlétem nélkül, de ezúttal egy nagy ajtócsapódással, amibe belelengett a szobám falán lévő tükör is, ért véget. Végül is mióta voltam nekik, nem hallottam mást, mint veszekedést.
Tudtam, én tehetek róla, mert miért ne, én születtem rossz helyre, de ha véget akartam volna vetni életemnek, amikor tehettem, sok ilyen alkalom volt már, azt is egymásra fogták volna, hogy biztos miattad ölte meg magát a gyerek.
Ezért csak lehunytam minden alkalommal a szemem, és ekkor mindig ki is gördült egy könnycsepp szemem rejtekéből, talán jelezte minden rendben lesz.
De én csak azt kívánom, legyen ennek már vége.
*Talia pov*
Húgomat istenítették szüleim, ha valami jót tett. Tőlem elvárták. Lassan ebbe döglök bele idegileg. Mindig teljesítenem kellett, száz százalékot.
Érettebbnek kellett lennem mindig is, hogy testvérem hibájába esve ne indítsak versenyt ebből, mindenből.
De nagyon lassan hozzászoktam már ehhez az egészhez, hogy a húgom jobb akart lenni nálam, legalább a rajzolást nem vette még el tőlem, abba nem tudott még legyőzni.
Ezért leginkább abban fejeztem, fejezem ki magam, lerajzolom érzéseimet, ha már meg sem hallgattak, hallgatnak. Amúgy meg egy életvidám személyiség vagyok, nincsenek is akkora gondjaim. Nem drogozom, nem alkoholizálok, mint az osztály fele körülbelül. Nem sírva alszom el, talán néha.
De mégis, ha lehetne egy másik életet kívánnék magamnak, ahol nem kell mindenkinek megfelelnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése