*Lilly pov*
Fiúm már nagyon rágta a fülemet, hogy mondjam el mi történt ott annál az utcánál. Ezért hát leültem vele, hogy elmondom.
- Nem akartam odamenni soha többet, mert semmi jó nem történt ott - vettem egy mély lélegzetet. - Anyukám hisz abban, hogy néha a dolgok lehetnek elátkozottak. Az az utca ilyen nekem. Mielőtt veled összejöttem volna, ott szakítottam a legdurvábban a voltbarátommal. Ordítozott velem, meg is ütött, azóta nem láttam, csak az újságban még utoljára, hogy börtönbe került. Előtte meg, ott halt meg a nagybátyám, pont azután, hogy kiszálltam a kocsijából telibe karambolozott az egyik mellékutcából kijövő autóval, és én ezt mind láttam. Láttam, ahogy mind a kettőjük meghalt, és semmit sem tudtam tenni, mert teljesen lefagytam. Nagyon szerettem őt, és azóta nem is mentem abba az utcába, mert tudom, hogy megint valami rossz lesz, ha végigmegyek ott újra. Ezeket az emlékeket pedig nem is tudom elfelejteni. Beleégtek az elmémbe.
- Menjünk végig o-
- Nem! - szakítottam félbe.
- Semmi baj nem lesz, ott leszek veled. Jobb lesz utána, és bebizonyítom neked, hogy nincs semmi elátkozott dolog, és semmi hasonló, amitől félni kéne.
Elindult, nem tudtam megállítani, felvette kabátját, követtem tettét, majd kiléptünk a decemberi hidegbe.
- Légyszíves állj meg! - ordítottam utána.
- Csak gyere! - egyre gyorsabban szedte a lábát a bizonyos utca felé.
Odaért az utca elejéhez, megvárt, amíg mellélépek, majd kézen fogva sétált velem tovább az utcában. Megtorpantam, nem mertem tovább lépni a mellékutca vonalába.
- Na, ne félj, kérlek - hirtelen a semmiből előkerült egy kocsi, amint elengedte a kezemet elsodorta a jármű, aminek szem és fül tanúja is voltam. Nagyot nyeltem, majd szám elé kaptam kezemet ijedtségemben, és ismét lefagytam. Sírni kezdtem, mikor megláttam a vért, aztán mikor megláttam az elütött barátomat. Az adrenalin adott annyi erőt lábaimnak, hogy odaszaladtam hozzá.
- Lilly.. - mosolygott rám kínok között, letérdeltem hozzá.
- Brian, ez is az én hibám, de mondtam, hogy nem kéne ide jönni.
- Lilly, nem a te hibád - szólalt meg erőtlen hangon. - Ne higgy az elátkozott dolgokban, mert szerintem azok hülyeségek - le sem mertem nézni újból véres lábaira, igazából csak arcát nem színezte el pirosra. - Menj, nézd meg a sofőrt.
- Dehogy hagylak itt - vettem elő telefonomat, majd hívtam a mentőket. Mikor bontották a hívást, és már úton voltak, lenéztem kezemre, barátom vére azt is elszínezte. Még jobban elkezdtem sírni, mikor Brian megfogta kezemet, lehúzta maga mellé a földre. - Annyira sajnálom - mosolyra húzta száját, majd lehunyta szemeit. - Ne, nehogy itt hagyj.. - nyúltam feje alá, de már késő volt. Keze eleresztette enyémet, ereiben a lüktetés megszűnt. A távolból hallottam a mentőszirénát, de az csak fokozta a könnyeim folyását. Azt vettem észre, hogy elhúztak tőle, aztán körülvéve a kocsit kimentették a sofőrt, aki sok sebbel, de túlélte. Elkezdtem keservesen sírva a pasas felé futni, aki megölte a barátomat, de a mentőkkel érkezett rendőrök megállítottak, rángattak távolabb.
- Remélem, hogy jó érzés így neked! - ordítottam felé, ahogy betették a mentő hátuljába egy hordágyon. - Eresszenek el! - veszekedtem a rendőrökkel ezúttal. Arrébb vittek, nem engedtek közelebb, messziről néztem, ahogyan megérkezett még pár ember, akik betették egy zsákba a barátomat, akit már sajnos nem menthettek meg.
Ilyenkor már megértem, hogy miért magyarázta annyira az angol tanárom a 'megy' ige két harmadik alakja közötti különbséget, rájöttem a been és a gone tényleg nem ugyanaz, mert Brian már nem jön vissza, he's gone.
A kezemet néztem akkor is, mikor a rendőrök kérdeztek engem az esetről. A száradó vért rajta, a barátom éppen a kezemen száradó vérét.
*Sarah pov*
Semmit sem aludtam, a matrac kényelmetlen volt, az összekötözött kezem miatt főleg, a helyiség hideg is volt, viszont a kimerültséget éreztem magamon.
Belépett az ajtón a pasas, mikor már hajnalodott kint, megfogta azt a széket, amin tegnap ült, majd előttem helyet foglalt rajta.
- Jó reggelt - mosolygott rám, de én dühös tekintettel néztem rá hajam mögül, majd kihúztam elgémberedett hátamat. - Nem is néztelek meg jobban tegnap - hajolt közelebb megsimogatva arcom.
- Nem is nézted meg, hogyan nézek ki, de azért el kellett rabolnod. Neked így szokásod random lányokat elrabolni az utcáról? - húztam el magamat tőle, felháborodva dobálóztam mondatokkal, amik ekkor eszembe jutottak.
- Ha későn vagy az utcán, arra feltételezek, hogy nincs aki keressen, hogy nincs hova hazamenned.
- Nem ezt kérdeztem - figuráztam ki a tegnapi megszólalását és hangnemét sértődötten. - Levontam a következtetéseket rólad. Olyan pszichopata vagy, aki gyengédnek látszik, de ha nem az van, amit akar, akkor fájdalmat okoz másoknak.
- Kis szívem. Félreértettél. A simogatás azért volt, nehogy azt hidd, hogy fájni fog bármilyen módon is. Megnyugtatásul, de hát így is, úgy is fájni fog. Főleg, mivel még szűz vagy - a tekintetében megjelent az a beteg jellem, ami minden pszichopatában megvan. - Higgy nekem tudom, milyenek a szüzek. Azokat szeretem a legjobban.
- Te beteg vagy.
- Figyelj, huszonöt évesen neked is eleged lenne a párkapcsolatokból, hogyha olyanok lettek volna, mint nekem. Mind hisztis, kétszínű csaj lett, miután lefeküdtünk. Elegem lett, ja, és utána meg én lettem a rossz, mert dobtam őket. És igen én meg szeretem, ha valakinek én vagyok az első, és talán utána az utolsó is - vigyorodott el, majd leszállt a székről, leült elém sarkaira, aztán térdeimre helyezte kezeit. - Nem fog fájni. Annyira - összébb húztam magamat, hogy ne tudjon velem semmit sem csinálni, de megfogta államat. - Így csak neked lesz rosszabb - mordult rám.
*Luna pov*
Ültem a konyhakövön, egyedül, síri csend uralkodott körülöttem, csak a fiúk nevetését és a tévé zaját hallottam be a nappaliból. Aztán nyílt az ajtó, és a szőkeség lépett be, mosolyra húzta száját.
- Tudtam, hogy nem a mosdóba vagy ennyi ideig - ereszkedett le mellém. - Én nem akartalak ennyire zavarba hozni, hogy a fiúk között egyedüli lányként vagy, de ők akarták, hogy elgyere.
- Semmi bajom ezzel, nyugi, csak nem ismerlek még titeket, kicsit fura így.
- Azt mondtad, még, szóval meg akarod ismerni ezt a vegyes csapatot. Meddig szándékszol maradni itt? - fordította felém fejét. - Figyelj, gyere, beszélgess velük egy kicsit - segített fel a földről.
- Egy kérdés még. Te féltékeny vagy JiMinre? - megvonva a vállát kiment a konyhából, és a nappaliba ment, ahova követtem. A helyiségbe visszatérve viszont egy helycserét észleltem, HoSeok és YoonGi cseréjét. Kínosan helyet foglaltam a vöröske és a szőkeség között. Vígan elbeszélgettek egymással, majd engem is kérdezgetni kezdtek.
- Luna, honnan jöttél? - nézett kedvesen rám SeokJin.
- New Yorkból - mosolyogtam rá.
- Egy amcsi lány - szólalt meg TaeHyung.
- És ti mind itt laktok? - csúszott ki a számon a kérdés.
- Nem, mi Szöulban, csak meglátogattuk YoonGi nagypapát - nevette el magát JiMin, aztán ránéztem az említettre, és hidegen hagyta a dolog.
Tovább beszélgettünk, kérdezősködtek rólam, mindegyikőjük kivéve JungKookot, ami furának tűnt, de aztán telefonomra néztem, és az idő egyből sietésre késztetett. Az este hét, az eléggé késő már, így kifutottam az előszobába, felkaptam kabátomat, majd miközben vettem cipőmet YoonGi lépett mellém.
- Hazavigyelek?
- Nem kell, nem kell. Hazasétálok én - utasítottam vissza.
- Menjetek már! - ordították a nappaliból kórusban a fiúk.
Kiléptünk a házból, megcsapott a hideg levegő, ami orromat el is kezdte csípni. Beszálltunk a sötét színű, a garázs előtt parkoló autóba, majd bekötve magamat, kínos csendben vártam, hogy beindítsa a motort.
- Hol laksz? - szusszant egyet.
- Valami Grand-
Nem is kellett többet mondanom, elindultunk, majd simán szótlanul szelte az utakat. Rám sem nézett egyszer se, én viszont annál többször. Leparkolt a hotel előtt, majd egy 'köszönöm'-öt köhintve kiszálltam. Néztem, ahogy elhajt mellőlem a jármű, majd amikor felnéztem a neon feliratra egy grimasz ült ki arcomra.
Beléptem az épületbe, sokkal melegebb volt már az előtérben. YuRi vigyorgós arca köszöntött, odaléptem a pultjához, majd feltettem neki egy kérdést.
- Nem unja néha, hogy mindig mosolyognia kell minden vendégre, akármilyen bunkó is? - meglepetten nézett rám kérdésem hallatán, de bólintott. - Majd még beszéljünk, YuRi.
Elindultam felfelé, a hotelszobában még mindig sötét volt, mikor elfordítva a zárban a kulcsot benyitottam, szóval apum még mindig távol volt. Egyenesen a szobám felé vettem az irányt, ahol ledőltem az ágyamra. Annyi minden kavargott a fejemben, és ezek csak sorakoztak egymás után, nem hagyva helyet az ésszerű gondolataimnak.
Az arcok ugráltak előttem fel és le. Majd beragadt a kép, mint amikor lefagy a videó, és egy arc maradt a szemem előtt csak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése