13.rész - Christmas Eve

*Luna pov*

Másnap kicsit nyúzottan keltem, pár órát aludhattam. A gondolataimtól nem bírtam nem a plafont bámulni egész éjjel. YoonGi és az ő elképesztően szép szemei jártak, keltek a fejemben. Kicsoszogva a konyhába apumat találtam, meglepve néztem rá, közben megdörzsölve szemeimet sétáltam felé.

 - Hogy-hogy még itt vagy? És hány óra? - ültem le az egyik székre.

 - Reggel hét, és nem megyek dolgozni, mert ma szenteste van, és megadták ezt a napot szabadnapnak - magyarázta a dolgokat.

 - Már huszonnegyedike van? - bólintása megijesztett, gyorsan telik az idő.

 - Menjünk, vegyünk valamit neked, rendben? Karácsonyi ajándéknak - ajánlotta fel mosolyogva, és hát nem tudtam visszautasítani egy apa-lánya napot, ami már egy jó ideje esedékes volt. - Menj, öltözz fel. Lent megvárlak, majd zárj be - beviharzottam a szobámba és felkaptam egy tiszta, kényelmes és meleg ruhát. Letrappoltam a földszintre, YuRi, mint mindig, mosolyogva köszöntött minket és kívánt szép napot nekünk.

Egy taxit fogva bementünk a városba, majd egy többszintes bevásárlóközpont mellett szálltunk ki.

 - Tényleg ma akartunk idejönni a legnagyobb tömegben? - néztem apumra.

 - Munkába menet elmentem párszor itt, ez előtt, szóval most már én is megnézném belülről - mosolyodott el megindulva a bejárat felé.

Modernség, fényesség és tisztaság jellemezte a helyet. A kirakatokat az évszaknak és az ünnepnek megfelelően díszítették fel, illetve a plafonról lógó, elméretezett hópelyheknek kinéző díszek lógtak a magasban.

Tényleg csakis nyomorogva lehetett haladni a siető tömegben, a boltok pénztárainál pedig kígyózó sorok álltak. Viszont ez a hangulat visszaadta a nagy New York-i bevásárlóközpontokat, amikor már a vásárlók összeverekednek egyes árucikkekért.

Ahogy haladtunk el az egyes üzletek előtt, különböző karácsonyi, vagy éppen csak hangulatos, zenék dallama szűrődött ki bentről.

A boltokban, ahova be is mentünk, szinte alig volt valami a méretemben, ami meg is tetszett, így inkább hagytam az egészet. Apum nem tudott, mit kezdeni velem és a leromlott hangulatommal.

 - Nem muszáj ruhát kapnod, tudod te is - húzott be egy dísztárgyas és ékszeres üzletbe ezek után. Meg is akadt a szemem egy nyakláncos állványon, melyen mindenfélét lehetett találni, hosszú illetve rövid láncosat, nagy, díszeset, aprót és egyszerűt egyaránt. Aztán a kezem egyetlen darab felé húzott. Egy kicsi, aranyozott mikrofon lógott a sok nagy medál között, de nekem az kellett. Levettem a helyéről, és apum bólintása után a pénztárhoz fáradtam vele, majd mikor már kifizettük fel is vettem.

 - Hogy találtad ezt meg? Én nem is láttam ezt a többi között. Na, de együnk valamit - szólalt meg apum szokásos falánk énje, amit meg is mosolyogtam, majd a étkezdék felé mentünk, átbucskázva ismét a tömegen, kikerülve pár, az oldalamba nyomódó könyököt és a lábamra lépő talpat. - Menj, foglalj helyet valahol - állt be az egyik sorba. Körülnézve találtam pont egy szabad asztalt, amire le is csaptam, telefonomat kezdtem nyomkodni, hogy teljen az idő, és hátha előbb jut sorra apám, de nem számítottam arra, hogy a szomszéd asztalnál ismerős arcokat látok meg.

 - Luna! - üdvözölt JiMin, meglepetten néztem rájuk. - Mit keresel itt?

 - Apummal jöttem ide - mosolyogtam és mutattam az említett személy felé, mire mind a hetük odafordult. - Ti is végre szakítottatok időt egymásra?

 - Igen, de amúgy holnap ráérsz, Luna? - fordult felém HoSeok. - Mert akkor megint jöhetnék ide a városba együtt, így nyolcan.

 - Persze, ráérek, de csak ha nem zavarok.

 - Nem zavarsz senkit, ugye YoonGi? - húzta vigyorra száját JiMin a kérdezett fél felé fordítva fejét, mire bólintott egyet, és tovább ette ételét. - Akkor holnap. Gondolom, nem akarsz kínosan enni, ezért apád jelenlétében ne beszéljünk - a többiek egyetértő nézéssel jutalmazták, majd le is ült velem szembe szülőm. Egy elég jól kinéző koreai ételt tett le elém, aminek nevét nem tudta megjegyezni, ezért csak elkezdtem enni. A fűszerezése feldobta az élvezetet, kívülről túlfűszerezettnek hatott, de minden pont el volt találva rajta. Villával ettem, mivel a pálcikával csupán szenvedtem volna.

Pár perc múlva a fiúk mellőlünk felkeltek helyükről, ekkor apum is megszólalt.

 - Ismerted őket? - falatozott tovább. - Nem vagyok hülye, azt hitted, nem veszem észre?

 - Az egyikőjük azon a gépen volt, amivel jöttünk, de a többit nem ismerem - füllentettem a mondat végén. - A nevét sem tudom.

 - Beszéltél amúgy valakivel otthonról mióta eljöttünk?

 - Nem, de akartam, ha net közelbe jutok, írok Alexisnek, hogy mi van otthon, rendben? - mosollyal nyugtázta.

 - Nem fogsz holnap unatkozni, hogy egyedül hagylak? Meg mit csináltál eddig a munkanapjaimon?

 - Gyorsan telt az idő, és ismersz, hogy feltalálom magam - nevettem el magam, de azonnal felugrottak az emlékek az elmúlt pár napról.

 - Lehet, hogy nem fogsz neki örülni, de egy hét múlva megyünk haza, vagyis nem pontosan, szóval elsején utazunk, mert addig befejezzük a munkát, de azért a szilvesztert szeretném még itt tölteni. Amúgy is kezdem megérteni, hogy miért szeretted meg Dél-Koreát, meg a zenét. Tényleg azért az emberek nagy része kedves, legalábbis azok, akikkel dolgozom. Az étel is isteni volt, jól is laktam vele. Viszont muszáj visszamennünk egyszer, mert neked suliba kell járnod. Megérted, gondolom, hogy az életünk amúgy nem itt van, ugye? - nézett a szemembe.

 - Persze, megértem - ráztam meg a fejem. - Kiélvezem amíg csak lehet akkor az ittlétet.

Egyből jobban ragaszkodtam ehhez az országhoz. Az eddig átélt dolgokat nem akartam soha otthagyni, nem akartam visszamenni.

*Lilly pov*

A gyász emésztett belülről, a korgó gyomromba nem tudtam már semmit sem tömni, egy falat sem ment le vagy éppen esett jól. Szüleim kezdtek aggódni értem, hogy csak a szobámban gubbasztva ültem. Szótlanul vártam, hogy véget érjen a nap. A gondolataimban újra és újra lejátszódott az eset, aminek szemtanúja voltam, talán nem viselt volna meg ennyire, ha nem a párommal történt volna meg. Nem tudom még elengedni az emlékeinket, nem is akarom. Több, mint egy éve voltunk együtt. Minden reggel ő köszönt nekem a legelőbb, ha nem is személyesen, de üzenetben igen. A mosolygó arca marad előttem örökre.

Eljött a temetés napja, így teljes fekete ruhát öltve magamra néztem a szobám egyik pontján elhelyezett tükörbe. Karikás, táskás szemeim az álmatlan éjszakáimat jelezték arcomon. Beszálltam a kocsiba a házunk előtt, majd csak hajtottunk a decemberi hidegben a temetésre. Egy szót sem szólva bámultam kifelé az ablakon, néztem ahogy az apró hópelyhek hullottak az égből alább.

Odaérve a sírokat néztem magunk körül, mindet a hó fedte, de azok érintetlensége mégis megnyugtatott valamilyen formában.

A szertartáson anyja pityergését hallottam magam mellett, de én tartottam magamat. Viszont mikor engedték le a koporsóját a földbe egyszerűen nem bírtam nézni, megfordultam, áttörve magamat a tömegen siettem arrébb, nem akartam, hogy bárki is lásson sírni. Olyan távolból, hogy láttam még az embereket leguggoltam, és fájdalmas sírásom végre kitört belőlem. Ezentúl már csak sírját látogathatom, ezentúl már csak a sírkövével beszélgethetek.

*Sarah pov*

Már második napja, hogy egyedül üldögélek a falnak dőlve a helyiségben, ugyanis mióta ledobta a bilincset a fejem mellé be sem tette a lábát, és ezért több, mint két napja nem is ettem.
A csuklóim és a gyomrom is iszonyatosan fájt, folytonos szúró, görcsölő érzés tartott fogva odalent is, bár ezt egyre enyhébbnek éreztem. Az elgémberedett hátammal nem tudtam, mit kezdeni, mivel megkötözött kezeim pont a legrosszabb helyzetbe voltak.
Ahogy az agyamban átszámoltam valahogy a napokat, úgy jött ki, hogy szenteste következik. Az első karácsonyom volt, mit nem otthon töltöttem. Aztán elmélkedéseim közben betoppant a nem várt személy, egyetlen hozzá fűzött kérdés fogalmazódott meg a fejemben, aminek feltételét gyomrom korgása előzte meg.
 - Csak nem éhes valaki? - simított végig arcélemen kéjes vigyorral az arcán, amitől még inkább a falhoz szorítottam hátamat. - Hát így nem kapsz kaját - megfogta a mellettem lévő bilincset, felrántott álló helyzetbe, szemembe nézett, amibe valószínűleg csupán félelmet láthatott ekkor, majd a másik falhoz tolt, melyben volt egy meghajlított fémdarab, abba kattintotta bele a bilincs egyik részét, eloldozta kezeimet, majd bal kezem köré csukta a fémet. Felemeltem jobb kezem, ami vörös és véraláfutásos volt a kötéltől, és lüktetett, de jó érzés volt végre, hogy szabad. - Most pedig így maradsz - fordult meg, de elkaptam még vállát, visszanézett rám.
 - Hívott valaki bármikor is? - tettem fel az egyetlen kérdésemet.
 - Nem - jelentette ki. - Ha pedig nem hiszel nekem akár meg is mutathatom.
 - Elhiszem én - hajtottam le fejemet, és eresztettem el vállát.

 - Ne legyél itt nekem depressziós - emelte fel fejemet, de ezúttal nem azt a tekintetet kaptam, amit az előbb, több mélyebb érzést adott át. - Jó kislány voltál eddig, jutalmat érdemelsz - arcomhoz hajolva adott egy újabb csókot, lehunytam a szemem, megfogta közben mindkét kezével arcomat, úgy húzott magához egyre közelebb, lábaim megremegtek, aztán már véget is vetett a csóknak. Vettem egy mély levegőt, miután hátrébb lépett. - Kezdelek megkedvelni, játékszerem - jelentette ki. - Ha így folytatod, akkor többet nem fog semmi fájni, de ma este talán még igen, mivel ünnepelünk - váltott hangnemet a mondat végére. - Szenteste alkalmából egy csodás éjszaka kell nekem - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg.
Otthagyott a helyiségben, a kezem már ekkor elkezdett zsibbadni. Nem vártam az éjszakát, a mondata miatt, miszerint nekem fájni fog, és így is elegem volt már a fájdalomból. Most kezdtem csak gyógyulni.