*Luna pov*
Tizenegy magasságában elindult a nép hazafelé, SeokJin beterelt minden részeget az autóba, mint egy kacsamama a fiókákat, kivéve YoonGit, aki sétálni akart, a sofőr megkért engem, hogy eredjek utána.
- YoonGi! - kaptam el karját a magát lassan vonszoló, részeg szőkeségnek.
- Hagyj, Luna. Menj haza a fiúkkal - haladt tovább, de nem hagytam magára, mellette sétáltam. Kis idő múlva újra megszólalt. - A szüleim soha nem nézték jó szemmel, hogy ittam a srácokkal. Sajnos, hiányzik ez a fajta tiltás már egy ideje. Meghaltak már több éve, szóval egyedül vagyok. A ház, amiben lakom a szüleimé és a pénzem is az övék - torpant meg, és ült le egy padkára. - Munkám sincs, mert a zenélésből akartam megélni, de alkotói válságban szenvedek, így a szüleim rám hagyott vagyonából élek - leültem mellé. - Soha azt sem gondoltam volna, hogy valaha újra találkozni fogok a fiúkkal, mert rég voltunk utoljára ennyit együtt, ezt köszönöm is neked részben - fordult felém elmosolyodva, majd folytatta. - Luna, te mégis honnan kerültél ide? Felforgattad pár nap alatt az életem - emelte fel hangját, de nem dühből fakadóan. - És amikor majd hazamész, nem fogom tudni, hova rakjam magam.
- Én nem akarok még hazamenni, YoonGi. Kell, de nincs is semmi akarat bennem, hogy megtegyem. Most is inkább itt ülök a padkán veled, minthogy elmentem volna a fiúkkal a hotelbe - tört ki belőlem néhány vallomás, kis szüneteket hagytam a mondatok között. - Sokkal jobban szeretem Szöult, mint a dohos New York-i utcákat. Bármit megtennék, hogy inkább itt maradjak.
- Köszönöm, hogy átvállalod a roncs szerepét, Luna, ma este, de nem kellene aggódnod, ha akár mérföldekre is leszel tőlünk. Csak tudnod kell, hogy ugyanazt az eget nézzük mindig - nézett fel az égre. - Most megdicsérne az édesanyám, hogy milyen bölcs és okos vagyok - nevette el magát hirtelen. - Menjünk haza, késő van - tápászkodott fel egy lendületvétellel, majd elindultunk a háza felé. Amikor elértünk az épülethez és én megfordulva elköszöntem tőle utánam szólt. - Luna! Hova mész? Késő van, legalább aludj itt, hogy ne hordjanak le a fiúk, hogy miért engedtelek el egyedül.
- YoonGi, én csak azt akartam, hogy te hazakerülj, hívok majd egy taxit, rendben lesz ez - nyugtattam meg. Mellém lépve betolt a házba, nem tudtam, mit tenni, mert még részegen is erősebb volt nálam. - Jól van, itt alszom, de akkor menj fel és te is aludj, mert nagyon másnapos leszel - mordultam rá, amikor már a előszobába léptem. Hallgatva rám felkullogott egy szobába, aminek ajtaját a lépcső aljáról is lehetett látni.A nappaliban, a már ismert kanapén elnyúltam, de csupán a plafont tudtam bámulni, annyi gondolat járt a fejemben, meg az is közre játszott álmatlanságomnak, hogy a szívem úgy vert mellkasomban, mintha éppen a katonáknak dobolnák az indulót. Kezemet mellkasomra tettem, szorítottam le, hátha tudom kicsit csökkenteni a lüktetését.
Próbálkozásom sikertelen volt ugyanis addig néztem megszakítás nélkül a fehér plafont, közben a szívem ugrálását leszorítva, hogy az ablakot takaró függöny mögül a hajnalodás jelei látszódtak ki lassan. Megfogtam magam és elindultam a hotel felé gyalogosan néha futva, hogy legalább legyen, mire fognom szívverésem erősségét. A hotelszobába baktattam, a telefonom szerint akkor volt hajnali három, apum viszont sehol nem leledzett, kicsit megnyugodtam. Lezuhanyoztam, tiszta ruhát vettem fel és ugyanazt a műveletet végeztem, mint YoonGi bőrkanapéján. A fehér felületet bámultam, amiben semmi érdekes nincs, ezért nem tudta, mi elterelni gondolataimat. Kintről hallottam az bejárati ajtó csukódását, majd a megszokott kopogást a padlón, amit apum hallatott bakancsával. Benyitott az én szobámba is, úgy tettem, mintha aludnék, halkan visszacsukta a faajtót, aztán minden el is hallgatott. Nulla óra alvással feküdtem még mindig az ágyban, tíz percenként néztem a telefonom kijelzőjén az időt, de hétkor már abbahagytam. A fürdőbe slattyogtam, megmostam az arcom, meglepetésemre egy karika vagy táska sem volt a szemem alatt, ami jelezte volna fáradságomat.
Kilenc környékén már vissza sem mentem a szobába, csak tévéztem unaloműzésképpen. Apám is ekkor távozott egy puszit nyomva a homlokomra. Aztán meg is csörrent a telefonom mellettem, JiMin neve jelent meg a képernyőjén, fel is vettem.
- Hogy van meg nekem a te telefonszámod? - szóltam azonnal bele.
- Beleírtam tegnap - válaszolta egyszerűen.
- Mikor? Na, mindegy, mi az?
- Te kértél tegnap segítséget, én meg itt várok a hallban, úgyhogy jó lenne, ha lejönnél - megszakította vonalat, felvettem egy utcai viseletemet, a kabátomat és a cipőmet, majd rutinosan bezártam magam mögött az ajtót. Szokásos mosollyal köszöntött JiMin, mikor letrappoltam a lépcsőfokokon.
- Vásárolni megyünk, gyere! - indult meg a bejárat felé zsebre tett kezekkel, integettem az ismét frissnek festő YuRinak, majd követtem a vörös hajzuhatagot. Az időjárás elég hűvös volt a hideg fuvallatok következtében, az ég is be volt borulva, csodáltam, hogy JiMinnek volt kedve kimozdulni.
Szó nélkül haladt előre, alig bírtam néha egy kereszteződésnél utolérni. Egy szupermarket előtt álltunk meg. - Másnapos vagyok, szóval kérlek ne idegesíts fel, köszi - indult is meg ezek után. Belépve kellemes zene fogadott, ami a hangszórókból szólt. Egy kosarat megfogott, aztán bent a sorok között lelassított. - A szén-hidrátokat el kell hagynod. A lisztes kajákat is. Tésztákat is ritkábban. Sok fehérjét kell bevinned azonban - magyarázott böngészve az élelmiszereket, megállt egy polc mellett. - Ebből veszek neked kettőt, mert annyi elég, amíg itt vagy. Ez orvosi fehérje, meg ha ebből megeszel egyet naponta nem leszel annyira éhes, úgy könnyebb a fogyás - magyarázta, majd a kosárba dobta, még néhány hasonló hatású készítménnyel a szatyrunkban távoztunk.
- Tulajdonképpen miért segítesz nekem? Alig ismersz egy hete - sétáltunk lassan egy kereszteződés felé.
- Olyan, mintha mindig is ismertelek volna. A lényeg, hogy a célomat ezzel az egésszel majd később megköszönöd, rendben? Most csupán tedd azt, amit mondtam, egyél ebből naponta egyet - bökött a kezemben lévő szatyor felé. - Mondjuk, hogy könnyebben menjen, unalmadban akár felülést is csinálhatsz, ha annyira meggyorsítanád a folyamatot, okés? - mosolygott rám. Bólintottam, aztán visszakísért a hotelig.
- Köszönöm, hogy segítesz nekem, majd meghálálom.
- Luna, nem kell semmiért hálálkodnod nekem csupán kérlek, hogy ne hagyd YoonGit egyedül, ha ezt megteszed, kvittek vagyunk - biccentett, majd elindult a másik irányba, távolodva a hoteltől. Kérdések kavarogtak a fejemben, pattogtak össze-vissza, mint a teniszlabda egy heves meccsen. Miért kell ennyi megválaszolatlan kérdésnek leledzenie a fejben?
*Katy pov*
Felébredtem egy teljesen ismeretlen helyen, de egy kórteremnek hatott. Fehér falak, egyetlen ágy tartózkodott a szobában, amin én feküdtem, a tipikus kórház szag lengte be a teret. Infúzió lógott a kezemből, ami kényelmetlenül zavart. Megijedtem a tudatlanságomtól, hogy mi funkciója van annak, feljebb ültem, amivel együtt egy éles hatás lépett fel fejemnél. Semmi sejtésem sem volt, hogyan kerültem oda és, hogy miért.
- Jó reggelt, kisasszony! Minden rendben? - lépett be egy elég kedvesnek látszó nővér.
- Hol vagyok, kérem mondja el - vettem egyre szaporábban a levegőt. - Milyen nap van?
- Csütörtök, huszonötödike - válaszolta a nővér. - Nem emlékszik semmire? - megráztam óvatosan a fejemet. - Várjon, hívom az orvost - távozott a helyiségből, aztán tíz perc múlva visszatért egy köpenyes férfivel.
- Jó reggelt, tudom, hogy most rengeteg kérdése lehet. Lehetséges, hogy a sokkhatás miatt van emlékezett kiesése. A fagypont közeli hőmérséklet felelős lehet ebben. Viszont nekem is kérdéseim vannak Önhöz. Öngyilkosságot akart végrehajtani, hogy leugrott a hídról? - lesokkolódtam a mondataitól, aztán beugrott a fagyos érzés, ami érhetett. Lehunytam a szemem, mikor újabb hasítást éreztem kisagyam felől. A víz. A fagyos víz lebegett előttem. A csobbanás. A folyadékba érkező telefon hangja ütötte meg a fülem. A kísérlet. Az ugrásom által idézett hullámok csapódtak össze fejem felett. A gyűlölet. A szüleim által idézett utálat az életem ellen jelent meg lelkemben. - Mi a neved? Vannak szüleid? Mivel semmi iratot nem találtunk nálad - szakította meg gondolkodásomat.
- Katy Hudson vagyok és szüleim halottak - mondtam ki egyszerűen, mert számomra, a lelkemben, az agyamban megszűntek létezni a szüleim.
Kimentek mindketten a szobából, egyedül maradtam bent, a gondolataimmal hagytak. A túlélésem értelmén agyaltam, hogy minek kellett még itt maradnom. Tényleg ennyire rossz helyre születtem be?
*Sarah pov*
Napról-napra úgy kell élnem, hogy várom, mikor aláz meg legközelebb ez az állat, akinek pincéjében raboskodok halálra fagyva, és hogy aztán meddig hagy pihenni a következő fájdalomadásig.
Nem ettem semmit, mert semmi étvágyam sem volt, nem is szóltam semmit, mikor belépett a helyiségbe, ezért kaptam is a büntetéseket, ezeket tűrtem, mert arra tanítottak. Számoltam a napokat, de hiába. Ezerszer talán kérdeztem magamtól, az égtől, hogy miért kaptam már ennyi fájdalmat, az élet pedig válasz nélkül hagyott.
Belépett újra a szobába, összerezzentem. Szó nélkül hozzám vágott pár ruhadarabot és letett mellém valamilyen ételt, aztán kiment. A ruhadarabok az enyémek voltak, még a táskámból adhatta oda, fel is vettem, de az ennivalóhoz hozzá sem tudtam nyúlni étvágyam hiányában, csupán turkáltam azt. Éreztem lassan, hogy fogyok el, hogy az összes zsír illetve egyéb tartalék elfogy a szervezetemből.
Nem voltam szomorú, nem voltam dühös sem, hogy ilyen dolgokat tett. Talán csalódtam a szüleimben, de már ismertem őket elég ideje, hogy ezen túl essek. A legjobban az elveszett szóval tudtam magam jellemezni. Az biztos, hogy nem leszek soha már ugyanaz ezek után, amiket átéltem.
Újra visszatért a helyiségbe, megállt felettem állva, lehajtott fejjel ültem, vártam, mit tesz velem.
- Kezdek aggódni, hogy miért nem eszel - guggolt le, pillantásomat kereste. - Kérlek, edd meg ezt.
- Azt várod el, hogy egyek, mert azt mondod? - motyogtam az orrom alá alig hallható hanggal. - Nem kellene ilyeneket művelni az emberrel, és akkor talán lenne még kedve élni - felemeltem tekintetem rá. - Tulajdonképpen neked jól esik, hogy fájdalmat okozol valakinek fizikálisan?
- Néha igen, Sarah - jelentette ki egyszerűen.
- Akkor hajrá, üss agyon is, mert nem eszek, beteg állat - néztem félre lehunyt szemekkel.
- Nem akarlak elverni, mert kezdem megkedvelni a kitartó és makacs énedet.
- Ha azt várod, hogy beléd szeressek, hogy egyáltalán megkedveljelek, várhatsz még egy ideig - megfogta magát, és mellém helyezkedett. Egy szó nélkül ült mellettem, ölemet elemeztem eközben. - Menj innen és hagyj békén - nyeltem nagyot anélkül, hogy ránéztem volna.
- Te vagy vendégségben az én házamban, szerintem nekem van jogom bármit is csinálni - magyarázta nagyot sóhajtva. - Én várok - rápillantottam. - Zavar a jelenlétem, ugye? - fogta meg államat erősen, hogy el sem bírtam húzni. - Nem beszélek veled, ha ezek után nem változik meg semmi - csókolt ajkaimra, elmélyítette. Az agyamban végre endorfin szabadult fel e hatására, ezért nem húzódtam el tőle. A szívem dobbant egy nagyot, ami után a fogva tartómnak már nem is kellett fognia az államat, mert nem mozdultam semmit arrébb. Élvezni kezdtem csókját, amit még egy arcsimogatással is megtoldott. Eltávolodott, elmosolyodott, mire ismét az ölem lett a célközönsége a szemeimnek. - Ott van az a lehetőség benned - fogta meg combomat. - Kérlek, egyél - tette a tálcát az ölembe. Az ételre nézve megjött az étvágyam, ami után el is kezdtem falatozni, közben a mellettem ülő személy a füleim mögé tette hajamat. Miért kell ilyen elveszettnek éreznem magam a saját fejemben?
*Roxane pov*
Az elmúlt napokban egyre gyakrabban voltak dühkirohanásaim, amiket vagy éppen egy szemetes kuka felrúgásával vagy éppen egy szál cigaretta elszívásával tüntettem el a fejemből. Apám félve nézett engem, hogy mi történik a kislányával. A legnagyobb szenvedélyem lesz egyszer, érzem, a halálom.
Aztán egy nap kocsikáztam vele a városban, mikor benyögte, hogy pszichológushoz íratott. A dühkezelési problémám volt a fő oka. A váróban ültünk, mikor is engem szólított egy harmincas éveiben járó nő. A neve előtt az ajtón a 'Dr.' jelzés is megjelent, alatta pedig az oka, hogy miért pont hozzá jöttünk.
Leültetett egy kanapéra, ő pedig egy fotelben foglalt helyet a kanapé mellett kezében egy nagyalakú füzetszerűséggel, ami kívülről barna bőrrel volt bekötve. A helyiség maga megnyugtató hatást nyújtott a világos, helyenként színes falaival, de nem éppen nekem. Mosolyogva kérdezgetett magamról, válaszoltam készségesen viszont nem nyíltam meg neki, mert nem is szándékoztam. Az időnk nagyon gyorsan letelt, elköszönt, majd apummal haza is mentünk. Az úton végig az járt a fejemben, hogy az a nő, hogy bírja ki a sok lelki roncsot, akiknek ő csupán egy lelki szemetesláda. Én miért nem tudok megnyílva beszélni arról, ami bánt?
Kilenc környékén már vissza sem mentem a szobába, csak tévéztem unaloműzésképpen. Apám is ekkor távozott egy puszit nyomva a homlokomra. Aztán meg is csörrent a telefonom mellettem, JiMin neve jelent meg a képernyőjén, fel is vettem.
- Hogy van meg nekem a te telefonszámod? - szóltam azonnal bele.
- Beleírtam tegnap - válaszolta egyszerűen.
- Mikor? Na, mindegy, mi az?
- Te kértél tegnap segítséget, én meg itt várok a hallban, úgyhogy jó lenne, ha lejönnél - megszakította vonalat, felvettem egy utcai viseletemet, a kabátomat és a cipőmet, majd rutinosan bezártam magam mögött az ajtót. Szokásos mosollyal köszöntött JiMin, mikor letrappoltam a lépcsőfokokon.
- Vásárolni megyünk, gyere! - indult meg a bejárat felé zsebre tett kezekkel, integettem az ismét frissnek festő YuRinak, majd követtem a vörös hajzuhatagot. Az időjárás elég hűvös volt a hideg fuvallatok következtében, az ég is be volt borulva, csodáltam, hogy JiMinnek volt kedve kimozdulni.
- Tulajdonképpen miért segítesz nekem? Alig ismersz egy hete - sétáltunk lassan egy kereszteződés felé.
- Olyan, mintha mindig is ismertelek volna. A lényeg, hogy a célomat ezzel az egésszel majd később megköszönöd, rendben? Most csupán tedd azt, amit mondtam, egyél ebből naponta egyet - bökött a kezemben lévő szatyor felé. - Mondjuk, hogy könnyebben menjen, unalmadban akár felülést is csinálhatsz, ha annyira meggyorsítanád a folyamatot, okés? - mosolygott rám. Bólintottam, aztán visszakísért a hotelig.
- Köszönöm, hogy segítesz nekem, majd meghálálom.
- Luna, nem kell semmiért hálálkodnod nekem csupán kérlek, hogy ne hagyd YoonGit egyedül, ha ezt megteszed, kvittek vagyunk - biccentett, majd elindult a másik irányba, távolodva a hoteltől. Kérdések kavarogtak a fejemben, pattogtak össze-vissza, mint a teniszlabda egy heves meccsen. Miért kell ennyi megválaszolatlan kérdésnek leledzenie a fejben?
*Katy pov*
Felébredtem egy teljesen ismeretlen helyen, de egy kórteremnek hatott. Fehér falak, egyetlen ágy tartózkodott a szobában, amin én feküdtem, a tipikus kórház szag lengte be a teret. Infúzió lógott a kezemből, ami kényelmetlenül zavart. Megijedtem a tudatlanságomtól, hogy mi funkciója van annak, feljebb ültem, amivel együtt egy éles hatás lépett fel fejemnél. Semmi sejtésem sem volt, hogyan kerültem oda és, hogy miért.
- Jó reggelt, kisasszony! Minden rendben? - lépett be egy elég kedvesnek látszó nővér.
- Hol vagyok, kérem mondja el - vettem egyre szaporábban a levegőt. - Milyen nap van?
- Csütörtök, huszonötödike - válaszolta a nővér. - Nem emlékszik semmire? - megráztam óvatosan a fejemet. - Várjon, hívom az orvost - távozott a helyiségből, aztán tíz perc múlva visszatért egy köpenyes férfivel.
- Jó reggelt, tudom, hogy most rengeteg kérdése lehet. Lehetséges, hogy a sokkhatás miatt van emlékezett kiesése. A fagypont közeli hőmérséklet felelős lehet ebben. Viszont nekem is kérdéseim vannak Önhöz. Öngyilkosságot akart végrehajtani, hogy leugrott a hídról? - lesokkolódtam a mondataitól, aztán beugrott a fagyos érzés, ami érhetett. Lehunytam a szemem, mikor újabb hasítást éreztem kisagyam felől. A víz. A fagyos víz lebegett előttem. A csobbanás. A folyadékba érkező telefon hangja ütötte meg a fülem. A kísérlet. Az ugrásom által idézett hullámok csapódtak össze fejem felett. A gyűlölet. A szüleim által idézett utálat az életem ellen jelent meg lelkemben. - Mi a neved? Vannak szüleid? Mivel semmi iratot nem találtunk nálad - szakította meg gondolkodásomat.
- Katy Hudson vagyok és szüleim halottak - mondtam ki egyszerűen, mert számomra, a lelkemben, az agyamban megszűntek létezni a szüleim.
Kimentek mindketten a szobából, egyedül maradtam bent, a gondolataimmal hagytak. A túlélésem értelmén agyaltam, hogy minek kellett még itt maradnom. Tényleg ennyire rossz helyre születtem be?
*Sarah pov*
Napról-napra úgy kell élnem, hogy várom, mikor aláz meg legközelebb ez az állat, akinek pincéjében raboskodok halálra fagyva, és hogy aztán meddig hagy pihenni a következő fájdalomadásig.
Nem ettem semmit, mert semmi étvágyam sem volt, nem is szóltam semmit, mikor belépett a helyiségbe, ezért kaptam is a büntetéseket, ezeket tűrtem, mert arra tanítottak. Számoltam a napokat, de hiába. Ezerszer talán kérdeztem magamtól, az égtől, hogy miért kaptam már ennyi fájdalmat, az élet pedig válasz nélkül hagyott.
Belépett újra a szobába, összerezzentem. Szó nélkül hozzám vágott pár ruhadarabot és letett mellém valamilyen ételt, aztán kiment. A ruhadarabok az enyémek voltak, még a táskámból adhatta oda, fel is vettem, de az ennivalóhoz hozzá sem tudtam nyúlni étvágyam hiányában, csupán turkáltam azt. Éreztem lassan, hogy fogyok el, hogy az összes zsír illetve egyéb tartalék elfogy a szervezetemből.
Nem voltam szomorú, nem voltam dühös sem, hogy ilyen dolgokat tett. Talán csalódtam a szüleimben, de már ismertem őket elég ideje, hogy ezen túl essek. A legjobban az elveszett szóval tudtam magam jellemezni. Az biztos, hogy nem leszek soha már ugyanaz ezek után, amiket átéltem.
Újra visszatért a helyiségbe, megállt felettem állva, lehajtott fejjel ültem, vártam, mit tesz velem.
- Kezdek aggódni, hogy miért nem eszel - guggolt le, pillantásomat kereste. - Kérlek, edd meg ezt.
- Azt várod el, hogy egyek, mert azt mondod? - motyogtam az orrom alá alig hallható hanggal. - Nem kellene ilyeneket művelni az emberrel, és akkor talán lenne még kedve élni - felemeltem tekintetem rá. - Tulajdonképpen neked jól esik, hogy fájdalmat okozol valakinek fizikálisan?
- Néha igen, Sarah - jelentette ki egyszerűen.
- Akkor hajrá, üss agyon is, mert nem eszek, beteg állat - néztem félre lehunyt szemekkel.
- Nem akarlak elverni, mert kezdem megkedvelni a kitartó és makacs énedet.
- Ha azt várod, hogy beléd szeressek, hogy egyáltalán megkedveljelek, várhatsz még egy ideig - megfogta magát, és mellém helyezkedett. Egy szó nélkül ült mellettem, ölemet elemeztem eközben. - Menj innen és hagyj békén - nyeltem nagyot anélkül, hogy ránéztem volna.
- Te vagy vendégségben az én házamban, szerintem nekem van jogom bármit is csinálni - magyarázta nagyot sóhajtva. - Én várok - rápillantottam. - Zavar a jelenlétem, ugye? - fogta meg államat erősen, hogy el sem bírtam húzni. - Nem beszélek veled, ha ezek után nem változik meg semmi - csókolt ajkaimra, elmélyítette. Az agyamban végre endorfin szabadult fel e hatására, ezért nem húzódtam el tőle. A szívem dobbant egy nagyot, ami után a fogva tartómnak már nem is kellett fognia az államat, mert nem mozdultam semmit arrébb. Élvezni kezdtem csókját, amit még egy arcsimogatással is megtoldott. Eltávolodott, elmosolyodott, mire ismét az ölem lett a célközönsége a szemeimnek. - Ott van az a lehetőség benned - fogta meg combomat. - Kérlek, egyél - tette a tálcát az ölembe. Az ételre nézve megjött az étvágyam, ami után el is kezdtem falatozni, közben a mellettem ülő személy a füleim mögé tette hajamat. Miért kell ilyen elveszettnek éreznem magam a saját fejemben?
*Roxane pov*
Az elmúlt napokban egyre gyakrabban voltak dühkirohanásaim, amiket vagy éppen egy szemetes kuka felrúgásával vagy éppen egy szál cigaretta elszívásával tüntettem el a fejemből. Apám félve nézett engem, hogy mi történik a kislányával. A legnagyobb szenvedélyem lesz egyszer, érzem, a halálom.
Aztán egy nap kocsikáztam vele a városban, mikor benyögte, hogy pszichológushoz íratott. A dühkezelési problémám volt a fő oka. A váróban ültünk, mikor is engem szólított egy harmincas éveiben járó nő. A neve előtt az ajtón a 'Dr.' jelzés is megjelent, alatta pedig az oka, hogy miért pont hozzá jöttünk.
Leültetett egy kanapéra, ő pedig egy fotelben foglalt helyet a kanapé mellett kezében egy nagyalakú füzetszerűséggel, ami kívülről barna bőrrel volt bekötve. A helyiség maga megnyugtató hatást nyújtott a világos, helyenként színes falaival, de nem éppen nekem. Mosolyogva kérdezgetett magamról, válaszoltam készségesen viszont nem nyíltam meg neki, mert nem is szándékoztam. Az időnk nagyon gyorsan letelt, elköszönt, majd apummal haza is mentünk. Az úton végig az járt a fejemben, hogy az a nő, hogy bírja ki a sok lelki roncsot, akiknek ő csupán egy lelki szemetesláda. Én miért nem tudok megnyílva beszélni arról, ami bánt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése