/Sarah pov/
Az ajtóhoz tapasztottam a fülem, ekkor pedig a hangokból értelmes mondatok kezdtek formálódni hallójáratomba.
- Biztosurak, tudják, hogy már nem teszek olyanokat, mint régen. Már nem kell ellenőrizniük. A börtön után benőtt a fejem lágya - fogva tartóm hangján hallottam, hogy ugyanaz a hazug mosoly volt arcán, mint mindig is az itt tartózkodásom alatt. Elkezdtem ütni az ajtót teli erőmből, hátha megtalálnak engem idelent. - Semmi baj, csak a pince ablaka mindig kinyílik a legkisebb huzattól is és neki csapódik a falnak. Mindjárt elintézem - hallottam, ahogy füllentett a ház tulaja, hátrébb léptem és be is nyitott az ajtón. Nyeltem egy nagyot és még jobban hátráltam, egészen a matracig. - Nem megmondtam, hogy legyél csendben? - förmedt rám. - Melyik szót nem értetted belőle? - megfogta az egyik sarokba dobott kötelet, amihez már volt szerencsém korábban és ellökött a matracra. Lábaimat összekötötte a kezeimmel, majd fenyegető pillantást mért rám. - Ha pedig el kezdesz ordítozni, megtalállak és jobban fog fájni, mint azelőtt bármikor is az életedben.
- Miért nem engedsz már el? Már nem vagyok szűz, hála neked, azt mondtad, azokat szereted jobban - szólaltam meg magabiztosan. - Különben sem félek már tőled.
- A játékszerem vagy, ami még nem használódott el. Miért dobnálak el?
- Egy új játék mindig jobb, amire lecserélheted a használtat - nem is tudtam, miket beszélek, csak jöttek a szavak.
- Igazad van - gondolkodott el rajta. - Pár nap múlva szilveszter. Akkor talán lecseréllek, hogy új játékkal kezdjem az évet - merengése közben el kezdtem ordítozni. Trappolást hallottam kintről, így megkönnyebbültem, hogy meghallottak. Azonnal felém lépett egyet. - Ha miattad kerülök börtönbe, nem leszek kegyes veled, amikor kijövök - levette rólam a kötelet, majd az ajtó felé sietett.
- Jay! - szóltam utána. - Tényleg nem hívott senki, mialatt itt voltam? - megrázta a fejét őszintén. Feltápászkodtam álló helyzetbe, majd fogva tartóm mellé léptem, ekkor léptek be az ajtón a rendőrök.
- Mi ez itt? Kisasszony, jól van? Bántották Önt? - fordultak felém. Elképzeltem, ahogy mindent szóról szóra elmondok a két tisztnek, és a mellettem állót elvonszolják mellőlem, engem hazavisznek szüleimhez, akik egy csöppet sem aggódtak értem. Majd kicsivel később, mikor kiengedik a börtönből, megkeres és ugyanazt megteszik velem, amiért bekerülne.
- Igen, bántottak, de nem ő - Jay ekkor felém fordult. - Tudom, ki volt, de ezért is vagyok most itt, mert ez a férfi megmentett. Adott nekem egy matracot is, ahol alhatok. Csupán azért ordítoztam, mert rémálmom volt, ő pedig lejött engem megnézni - hazudtam a két előttem álló egyenruhás alaknak.
- Uram, igaz ez? - helyeslését elhitték, így távoztak is. Elkísérte az ajtóig a két férfit, és addig én is kijöttem végre először a pincéből. Bántotta szemem a hirtelen több fény mint, amit a szemet eddig megszokott odalent, de megszoktam pár perc alatt. Mikor pedig becsukta az ajtót, elém lépett.
- Miért hazudtál, ha simán fel is jelenthettél volna? - tette fel első kérdését.
- Az, amit velem műveltél fizikai fájdalom inkább, de amit a szüleim nemtörődömsége a legmélyebb lelki sebeket hagyta az évek során bennem. Ha most igazat mondtam volna, a rendőrök hazavittek volna és nem akarok oda visszamenni. Suliba továbbra is mennék, de többet be nem tenném a lábam a házukba.
- Ennyire rosszak a szüleid? - bólintottam.
- Visszamegyek a helyemre akkor - megfordultam, de megfogta karomat. - Mit akarsz?
- Maradj itt fent, ha szeretnél - úgy nézett rám, mint eddig soha. - Köszönöm, hogy nem juttattál újra börtönbe - engedett el.
- Tudom, hogy az még jobban rontott volna rajtad és még durvább lettél volna utána másokkal - néztem rá, a szemeiből egy újabb köszönöm-öt olvastam ki.
- Sarah, nem tudnád elfelejteni a tettemet? Tudom, egy ilyen cselekvést nem olyan könnyű, de el tudnád kicsit tenni az agyad másik részébe? Hogy normálisan tudjunk beszélni.
- Azt akarod, hogy elfelejtsem, hogy megerőszakoltál többször is? Normálisan akarsz beszélgetni? - amit ő művelt tényleg egy életre bennem maradó seb lehet, de amit a szüleim műveltek, az, hogy még azt sem érdekli őket, hogy hol jár éppen a lányuk, az már elég seb nekem, hogy ezt most eltudjam felejteni. - Jay, ha megcsókolsz és megteszel nekem még valamit utána, elfelejtem a tetted - azonnal cselekedett is és ajkaimhoz érintette sajátját, ami édes volt és puha. Lehunytam szemeimet, jól esett, hogy a csókja által kicsit elfeledtem a fájdalmat, amit átéltem. Eltávolodott tőlem, várta a kérésemet. - Had hívjam fel a szüleimet egy kicsit - nem tétovázott, egy helyiségből, ami valószínűleg a hálószobája volt, előhozta a készüléket, tárcsázni is kezdtem egy kicsit arrébb sétálva a ház tulajától. - Anya? Te tényleg nem szereted a lányodat? - kezdtem meg a beszélgetést, mikor felvette.
- Hogyan? - kérdezett vissza értetlenkedve.
- Téged érdekel egyáltalán a lányod holléte? Akár meg is erőszakolhattak volna az egyik utcán, meg is halhattam volna. Honnan tudtad volna meg, ha még nem is hívsz?
- Sajnálom. Merre vagy? - gyengédebb, aggódóbb lett hangja.
- A téli szünet végén megyek haza, addig ne is várjatok, szia - megszakítottam a vonalat, majd Jayre néztem. - Ne mondj semmit, kérlek - leültem a földre, és lehajtottam a fejem. Fogva tartóm is leült mellém, nem szólt semmit, csupán ült és várta, hogy mondok-e valamit. - Tudod, mennyire fájt, amit tettél velem? Tudod, mennyiszer küldtelek melegebb égtájakra? Tudod, hányszor gondolkodtam el, miért kapom ezeket most? Viszont sajnos azt kell mondanom, hogy nem tudod, mennyivel alulmúltad a családomat. Itt maradok a téli szünet végéig, ha nem baj, aztán hazamegyek és folytatom a sulit ugyanúgy, ahogy eddig is. Nem törődve azzal, hogy a szüleim létezésének értelmét keresem.
- Sajnálom. Maradj nyugodtan, nem foglak bántani, nem fog fájni.
- Milyen fura, mintha ezt már hallottam volna valamikor tőled - hallottam hangos nyelését, majd sóhaját. - Ha bántani fogsz, esküszöm, nem leszek ilyen jó szívű legközelebb - bólintott hevesen, majd tovább ücsörögtünk a földön.
- Minden lány eddig menekült tőlem. Te is mehettél volna egy barátodhoz, ha nem akarsz most hazamenni, de mégis itt maradsz nálam, engem meg nem is ismersz.
- Majd kiderül, hogy rosszul döntöttem-e - követtem ujjammal a kőpadló mintázatát, Jay állam alá nyúlt, maga felé fordította fejem.
- Nem döntöttél rosszul, ne aggódj - mosolyodott el és őszintének tűnt. Talán a döntésem változtatta most meg ezt az embert, akit valóban nem is ismerek és még az is megeshet, hogy nem fog olyat tenni többet, amit a törvény tilt.
/YoonGi pov/
Az ajtóhoz tapasztottam a fülem, ekkor pedig a hangokból értelmes mondatok kezdtek formálódni hallójáratomba.
- Biztosurak, tudják, hogy már nem teszek olyanokat, mint régen. Már nem kell ellenőrizniük. A börtön után benőtt a fejem lágya - fogva tartóm hangján hallottam, hogy ugyanaz a hazug mosoly volt arcán, mint mindig is az itt tartózkodásom alatt. Elkezdtem ütni az ajtót teli erőmből, hátha megtalálnak engem idelent. - Semmi baj, csak a pince ablaka mindig kinyílik a legkisebb huzattól is és neki csapódik a falnak. Mindjárt elintézem - hallottam, ahogy füllentett a ház tulaja, hátrébb léptem és be is nyitott az ajtón. Nyeltem egy nagyot és még jobban hátráltam, egészen a matracig. - Nem megmondtam, hogy legyél csendben? - förmedt rám. - Melyik szót nem értetted belőle? - megfogta az egyik sarokba dobott kötelet, amihez már volt szerencsém korábban és ellökött a matracra. Lábaimat összekötötte a kezeimmel, majd fenyegető pillantást mért rám. - Ha pedig el kezdesz ordítozni, megtalállak és jobban fog fájni, mint azelőtt bármikor is az életedben.
- Miért nem engedsz már el? Már nem vagyok szűz, hála neked, azt mondtad, azokat szereted jobban - szólaltam meg magabiztosan. - Különben sem félek már tőled.
- A játékszerem vagy, ami még nem használódott el. Miért dobnálak el?
- Egy új játék mindig jobb, amire lecserélheted a használtat - nem is tudtam, miket beszélek, csak jöttek a szavak.
- Igazad van - gondolkodott el rajta. - Pár nap múlva szilveszter. Akkor talán lecseréllek, hogy új játékkal kezdjem az évet - merengése közben el kezdtem ordítozni. Trappolást hallottam kintről, így megkönnyebbültem, hogy meghallottak. Azonnal felém lépett egyet. - Ha miattad kerülök börtönbe, nem leszek kegyes veled, amikor kijövök - levette rólam a kötelet, majd az ajtó felé sietett.
- Jay! - szóltam utána. - Tényleg nem hívott senki, mialatt itt voltam? - megrázta a fejét őszintén. Feltápászkodtam álló helyzetbe, majd fogva tartóm mellé léptem, ekkor léptek be az ajtón a rendőrök.
- Mi ez itt? Kisasszony, jól van? Bántották Önt? - fordultak felém. Elképzeltem, ahogy mindent szóról szóra elmondok a két tisztnek, és a mellettem állót elvonszolják mellőlem, engem hazavisznek szüleimhez, akik egy csöppet sem aggódtak értem. Majd kicsivel később, mikor kiengedik a börtönből, megkeres és ugyanazt megteszik velem, amiért bekerülne.
- Igen, bántottak, de nem ő - Jay ekkor felém fordult. - Tudom, ki volt, de ezért is vagyok most itt, mert ez a férfi megmentett. Adott nekem egy matracot is, ahol alhatok. Csupán azért ordítoztam, mert rémálmom volt, ő pedig lejött engem megnézni - hazudtam a két előttem álló egyenruhás alaknak.
- Uram, igaz ez? - helyeslését elhitték, így távoztak is. Elkísérte az ajtóig a két férfit, és addig én is kijöttem végre először a pincéből. Bántotta szemem a hirtelen több fény mint, amit a szemet eddig megszokott odalent, de megszoktam pár perc alatt. Mikor pedig becsukta az ajtót, elém lépett.
- Miért hazudtál, ha simán fel is jelenthettél volna? - tette fel első kérdését.
- Az, amit velem műveltél fizikai fájdalom inkább, de amit a szüleim nemtörődömsége a legmélyebb lelki sebeket hagyta az évek során bennem. Ha most igazat mondtam volna, a rendőrök hazavittek volna és nem akarok oda visszamenni. Suliba továbbra is mennék, de többet be nem tenném a lábam a házukba.
- Ennyire rosszak a szüleid? - bólintottam.
- Visszamegyek a helyemre akkor - megfordultam, de megfogta karomat. - Mit akarsz?
- Maradj itt fent, ha szeretnél - úgy nézett rám, mint eddig soha. - Köszönöm, hogy nem juttattál újra börtönbe - engedett el.
- Tudom, hogy az még jobban rontott volna rajtad és még durvább lettél volna utána másokkal - néztem rá, a szemeiből egy újabb köszönöm-öt olvastam ki.
- Sarah, nem tudnád elfelejteni a tettemet? Tudom, egy ilyen cselekvést nem olyan könnyű, de el tudnád kicsit tenni az agyad másik részébe? Hogy normálisan tudjunk beszélni.
- Azt akarod, hogy elfelejtsem, hogy megerőszakoltál többször is? Normálisan akarsz beszélgetni? - amit ő művelt tényleg egy életre bennem maradó seb lehet, de amit a szüleim műveltek, az, hogy még azt sem érdekli őket, hogy hol jár éppen a lányuk, az már elég seb nekem, hogy ezt most eltudjam felejteni. - Jay, ha megcsókolsz és megteszel nekem még valamit utána, elfelejtem a tetted - azonnal cselekedett is és ajkaimhoz érintette sajátját, ami édes volt és puha. Lehunytam szemeimet, jól esett, hogy a csókja által kicsit elfeledtem a fájdalmat, amit átéltem. Eltávolodott tőlem, várta a kérésemet. - Had hívjam fel a szüleimet egy kicsit - nem tétovázott, egy helyiségből, ami valószínűleg a hálószobája volt, előhozta a készüléket, tárcsázni is kezdtem egy kicsit arrébb sétálva a ház tulajától. - Anya? Te tényleg nem szereted a lányodat? - kezdtem meg a beszélgetést, mikor felvette.
- Hogyan? - kérdezett vissza értetlenkedve.
- Téged érdekel egyáltalán a lányod holléte? Akár meg is erőszakolhattak volna az egyik utcán, meg is halhattam volna. Honnan tudtad volna meg, ha még nem is hívsz?
- Sajnálom. Merre vagy? - gyengédebb, aggódóbb lett hangja.
- A téli szünet végén megyek haza, addig ne is várjatok, szia - megszakítottam a vonalat, majd Jayre néztem. - Ne mondj semmit, kérlek - leültem a földre, és lehajtottam a fejem. Fogva tartóm is leült mellém, nem szólt semmit, csupán ült és várta, hogy mondok-e valamit. - Tudod, mennyire fájt, amit tettél velem? Tudod, mennyiszer küldtelek melegebb égtájakra? Tudod, hányszor gondolkodtam el, miért kapom ezeket most? Viszont sajnos azt kell mondanom, hogy nem tudod, mennyivel alulmúltad a családomat. Itt maradok a téli szünet végéig, ha nem baj, aztán hazamegyek és folytatom a sulit ugyanúgy, ahogy eddig is. Nem törődve azzal, hogy a szüleim létezésének értelmét keresem.
- Sajnálom. Maradj nyugodtan, nem foglak bántani, nem fog fájni.
- Milyen fura, mintha ezt már hallottam volna valamikor tőled - hallottam hangos nyelését, majd sóhaját. - Ha bántani fogsz, esküszöm, nem leszek ilyen jó szívű legközelebb - bólintott hevesen, majd tovább ücsörögtünk a földön.
- Minden lány eddig menekült tőlem. Te is mehettél volna egy barátodhoz, ha nem akarsz most hazamenni, de mégis itt maradsz nálam, engem meg nem is ismersz.
- Majd kiderül, hogy rosszul döntöttem-e - követtem ujjammal a kőpadló mintázatát, Jay állam alá nyúlt, maga felé fordította fejem.
- Nem döntöttél rosszul, ne aggódj - mosolyodott el és őszintének tűnt. Talán a döntésem változtatta most meg ezt az embert, akit valóban nem is ismerek és még az is megeshet, hogy nem fog olyat tenni többet, amit a törvény tilt.
/YoonGi pov/
Még aznap délelőtt felhívtam a jó madaraimat, hogy ugorjanak be, mert kellene a segítségük, persze egyből azt hitték, baj van, de nem is bántam, mert így gyorsabban repesztettek az utakon a házamig.
Megérkeztek mind a hatan, egyesével beljebb is tértek szerény hajlékomba, majd elmagyaráztam nekik, miben is kellene a segítségük, szívélyesen bólogattak ezek után. Dalszerző módba váltva irányítottam őket, hogy ki mikor álljon a kis stúdiószobában felállított mikrofon mögé. Tudtam, hogy rájuk bízhatom ezt a feladatot, mert megvan hozzá a tehetségük.
Megérkeztek mind a hatan, egyesével beljebb is tértek szerény hajlékomba, majd elmagyaráztam nekik, miben is kellene a segítségük, szívélyesen bólogattak ezek után. Dalszerző módba váltva irányítottam őket, hogy ki mikor álljon a kis stúdiószobában felállított mikrofon mögé. Tudtam, hogy rájuk bízhatom ezt a feladatot, mert megvan hozzá a tehetségük.
- YoonGi - huppant le a szobában fekvő kanapéra JiMin SeokJin mellé. - Kiről szól ez a dal? - fürkészte a fehér lapot, amin a szöveg szerepelt. A hat szempár mind rám vetődött hirtelen, mintha mind ugyanazt kérdezte volna újra és újra. Kiről?
- Nem lehet ez egy jelentéktelen dal, ami semmiről sem szól? - vágtam rá körbe pillantva rajtuk.
- Ismerünk - tette vállamra kezét NamJoon. - Nem írsz semmiről se szóló dalokat - kis szünetet tartott. - Luna volt az ihletőd?
- Miért akartok ennyire tolni felé? Ő csupán egy tizenéves lány, aki turista itt, a mi kis országunkban. Január elsején pedig hazamegy, mert muszáj suliba járnia. Aztán szép lassan elfelejt minket, talán örökre is és majd nevet mással New Yorkban, aztán meg már nem kellünk neki. Felnő és csupán egy halvány emlék leszünk az elméjében, amit minden más fontosabb elfed az idők során - kifújtam a levegőmet a mondatom végén.
- Oda is adod majd neki ezt a jelentéktelen dalt, ha kész lesz? - tette fel az égető kérdést NamJoon, amit valószínűleg bármelyikőjük kérdezhetett volna, ha ő nem teszi. Elgondolkoztatott valóban, de rájuk förmedtem, hogy térjünk vissza a munkához. JungKook következett a felénekléssel, neki adtam az egyik legtöbb mondanivalóval bíró részt, mellyel bebizonyítottam a srácoknak, hogy a feltételezésük a múzsámról, igaz volt.
Több, mint három órába tellett az egész felvétel dolog és utána már a kezemben tartottam a kész zenét, de ezek után egyetlen mondat forgott a fejemben a dalszövegből. Mikor foglak elfelejteni?
Egy MP3 lejátszóra rátettem a dalt, majd ezt letettem a mikrofonok mellé.
- Nem akarod átadni neki ma? - lökött oldalba a lépcsőn lefelé menet TaeHyung.
- Szilveszterkor találkozunk vele legközelebb csakis, mert ezt kérte - értetlenül nézett rám. Mind leültünk szokásos helyeinkre a kanapénkon, majd HoSeok a filmek közül egyet a lejátszóba csúsztatott, de a címét nem figyeltem, eléggé elkalandoztam. Bambultam előre, a lábaimat elemeztem.
- YoonGi! - lökött meg TaeHyung, ezzel kimozdítva a merengésemből, felnéztem rájuk. - Akkor mi megyünk, rendben? Akkor harmincegyedikén találkozzunk itt nálad - veregettek hátba mindannyian. - Legyél jó, aludj egy kicsit.
- Köszönöm a segítséget! - ordítottam utánuk, majd mind elhagyták a ház területét. Elővettem a telefonomat és a névjegyzékembe görgettem lefelé, megálltam Luna hangullal beírt nevénél. Nem, nem hívom fel, mert azt kérte ne tegyem szilveszterig. Mégis annyira hiányzik a hangja. Megszerettem volna?
Az elkövetkezendő napokban pedig a kanapén vagy a fenti székemben gubbasztottam egymagamban, míg a srácok egy része munka után kerestek, hogy megélhessenek valamiből, mivel mindegyikőjüknek egyszerre szűnt meg a munkahelye. Délután a tévé egyik csatornáján valami ismeretterjesztő adás ment, de nem igen érdekelt, mert a másik kezemben ékeskedő lejátszóval szemeztem. Harmincegyedike van, szilveszter napja. Odaadjam neki ma?
JiMin a fejemre mért paskolása billentett vissza a valóságba, mikor ők megérkeztek hajlékomba.
- Min gondolkodtál ennyire mélyen? - tette fel a kérdést HoSeok, míg leültek szokásos helyeikre.
- Semmin - vágtam rá.
- Biztos, hogy a koreai gyárak működése gondolkoztatott el így téged - nevette el magát szarkasztikus hanglejtéssel TaeHyung. - Lunán járt az eszed, ugye?
- Oda fogod neki adni? - folytatta a kérdezősködést NamJoon.
- Nem tudom - döntöttem hátra a háttámlára a fejem és túrtam hajamba. - Be akarom vallani neki, hogy mit érzek? Hogy mi alakult ki bennem a hetekben? A válasz erre-
- Igen! - szakítottak félbe mind egyszerre.
- Akkor nem írtad volna meg a dalt, amit ott szorongatsz a kezedben - jelentette ki az egyértelműt JungKook.
- Menjünk el inni - rugaszkodtam el az ülőhelyemtől és lépkedtem fel a lépcsőn, ott átöltöztem melegebbe és kényelmesebbe, majd az előszobában kabátomba mélyesztettem az MP3 lejátszót, azzal neki vágtunk a téli délutánnak. A hideg levegő azonnal megcsapta orromat, amit semmi sem takart. A kisbusszal, amivel ők érkeztek megtettük az utat a legközelebbi bár felé, ami a Cheonsa név alatt futott évek óta. Elég csendes volt a hely és otthonos, mert sokan Szöul legnagyobb szórakozóhelyeit vették célba ezeken a napokon általában, ezért sem fogunk mi a tömeg felé húzni és elhagyni Incheont az este folyamán. Azonnal kértem több üveg sojut, amit egy asztalnál el is kezdtünk fogyasztani, miközben jókat nevettünk. Valaki hiányzik innen.
/Luna pov/
Megbántam, hogy azt mondtam, hogy szilveszterkor találkozzunk csak. Az elmúlt pár napban a tévé előtt heverészés lett a legérdekesebb programom, hiányoztak a srácok. Aztán az utolsó napon az évben egy üzenetem érkezett olyan délután három környékén, miközben éppen egy sorozatra találtam rá a csatornákat böngészve. Telefonomért nyúltam és JiMin neve díszelgett a képernyőn.
,,A Cheonsa nevű bárban vagyunk, nem messze a hoteltől. YoonGi szerintem látna téged."
Állt az üzenetben.
- Apa! Nem akarod megkóstolni a sojut? Hiszen csak ki kéne próbálnunk, ha már itt vagyunk, nem? Láttam egy jó bárt, amikor múltkor sétáltam a közelben. Nem megyünk el oda? - fordultam a konyha felé, ahol éppen egy pohár vizet kortyolgatott.
- Jó ötlet, de honnan jött? - vállat vontam. - Nem iszom túl sokat, tudod, te is, mert anyád megérzi rajtam még holnap is - nevette el magát. Összeszedelődzködtünk és elindultunk egy helyre, amiről fogalmam sem volt, hogy hol is van helyileg. Majd körülbelül húsz perc múlva megláttam egy táblát, amire hangullal volt felírva a JiMin által mondott név - hála istennek, hogy eltudom olvasni a hangult -, ekkor meg is örültem. Apámnak mutogattam és jeleztem, hogy ez az a hely. Az arcán a megkönnyebbülést láttam, mikor felfedezte nincs olyan sok ember, mivel a tömeget inkább kerülő emberek közé tartozott az én édesapám, mint én is általában. Megpillantottam az egyik asztalnál a fiúkat, JiMin is felfedezett engem.
- Apa, rendelnél, ott a pultnál, egy sojut nekem is, ha persze engeded? Látok ott ismerős arcokat, köszönnék nekik - biccentettem az említettek felé.
- Ah, szóval azokra érted, akikből egyet ismersz, akivel egy repülőn utaztunk és csak ennyi - mosolyodott el. - Azért majd mesélsz róluk? De menj csak - fáradt a pulthoz, én meg a még egy szabad helyre lehuppantam HoSeok mellé. Egyszerre köszöntöttek mosolyogva, de mikor YoonGi rám nézett, elkapta tekintetét.
- Hiányoltunk - szorongatott meg mellettem ülő.
- Mennem is kell, mert apámmal jöttem ide - álltam volna fel, de TaeHyung megállított a távozásomban.
- Hívd ide őt is - ajánlotta fel. Azonnal egyetértő fejek vettek körül a javaslattal kapcsolatban, szóval apámmal állítottam vissza melléjük. Az asztalhoz húztam még egy széket, amire apum is leülhetett, majd bemutatkoztak egymásnak illedelmesen, apám meg is lepődött, milyen jó az angoljuk.
- Szóval, fiatalok, kérdezhetnék valamit? - bólogattak várva kérdést. - Melyikőtök csavarta el a lányom fejét? - azonnal rácsaptam vállára, mire a többiek pedig nevetésben törtek ki. - Komolyan kérdeztem. Vagy próbáljam meg kitalálni? - vigyorodott el édesapám. - Áh, nem akarom kínos helyzetbe hozni a lányom.
- Már megvolt - dünnyögtem magamban.
- Jó, akkor mégis megpróbálom kitalálni - fordult vissza a srácok felé. - Amúgy már tudom a tekintetedből és persze az illetőjéből, szóval mindegy, de mi lenne, ha hoznék még egy kört? - amíg apám felállt az asztaltól, én a négyzet alakú asztallapra tettem homlokom.
- Ehhez nekem több pia kell - motyogtam, amíg meg nem jelent ismét apám több üveggel a kezében. - Apa, mersz velem fogadni, ha már így kiderítesz dolgokat? - néztem rá. - Fogadjunk, hogy le tudok húzni egy üveg ilyet - mutattam a sojura, amiből már egy pohárkányi is szívós darab számomra.
- Elég korán kezded az ivást, Luna. Gondolom, azt akarod kérni cserébe, ha megnyered, hogy hagyjam békén az illetőt, akire én tippeltem - elkerekedtek szemeim, mert hasonlóra gondoltam én is. - Ugyan, ne duvaszd a szemed. Két lányom van, és ismerlek eléggé. Csak bebizonyítod nekem, sőt nekünk - mutatott körbe a fiúkon, hogy valóban érzel valamit a bizonyos személy iránt és te olyan lány vagy, aki nem akarja, hogy az apád elbeszélgessen vele - eltakartam az arcom, majd amíg vigyorogtak körülöttem én megfogtam egy üveget és számhoz vettem húzóra. A torkomon éreztem, ahogy az alkohol elkezdi marni végig a nyelőcsövemet, aztán a gyomromba érkezését. Nagy akaraterő kellett, hogy ne tegyem le az első kortyok után, de sikerült. Az üres üveget az asztalhoz csaptam és összeszorítottam szemhéjaimat, hogy megvárjam a marás enyhülését. Mikor már nem éreztem akkora égetést, felnéztem. - Ezzel nem dicsekszünk anyádnak otthon - szólalt meg a sok tátva maradt száj között apám.
- Most legyen nagy a szád, JiMin - fordult mellette ülő felé NamJoon. - Nem tudnád utánozni, de meg se próbáld, nem foglak kicipelni a kocsiig.
- Mindenki nyugodtan igyon még, hazaviszlek titeket, ha kell, mert én még nem ittam annyit. Csak nyugodtan - bátorította a fiúkat az ivásra. YoonGi azonnal benyakalt két pohárral, és ezek után kezdték keverni az italokat. Ahogy ott egy helyben ültem, a fejemet elkezdte nyomni valami, szóval az alkohol elkezdett feloldódni bennem. Azzal a lendülettel kivettem HoSeok kezéből az italát és lehúztam. Addig ittam, míg nem épphogy járni tudtam és felfogtam, ami körülöttem történik. Érzékeltem, hogy elindulunk és engem is noszogatnak a felkelésre. Az ismerős fekete kisbuszba ültettek, valaki vállára hajtottam a fejemet automatikusan, mikor valamelyikőjük a nyolcból bekötötte a biztonsági övem. - Azt hiszik nem jöttem volna rá abból, hogy ma ők ketten ittak a legtöbbet - hallottam meg apám hangját a kormány mögül. - Csak azt nem értem, hogy miért kellett idáig jönnünk? - elmosolyodtam ezen mondatán.
Kinyitottam a szemem, felismertem egyből mellettem ülő ruházatát. YoonGi. Ő sem mozgott túl sokat, épp annyit, amennyi a kocsi bemozgása adott át a benne ülőknek. Bal kezemmel lassan megfogtam az ő jobbját, ekkor rá is szorított kezemre. Elbóbiskoltam ebben a pózban, még a kocsi zötykölődése sem ébresztett fel, míg nem egy puha felületre tettek le, és meg nem hallottam volna az ajtó zárjának kattanását ezek után.
Több, mint három órába tellett az egész felvétel dolog és utána már a kezemben tartottam a kész zenét, de ezek után egyetlen mondat forgott a fejemben a dalszövegből. Mikor foglak elfelejteni?
Egy MP3 lejátszóra rátettem a dalt, majd ezt letettem a mikrofonok mellé.
- Nem akarod átadni neki ma? - lökött oldalba a lépcsőn lefelé menet TaeHyung.
- Szilveszterkor találkozunk vele legközelebb csakis, mert ezt kérte - értetlenül nézett rám. Mind leültünk szokásos helyeinkre a kanapénkon, majd HoSeok a filmek közül egyet a lejátszóba csúsztatott, de a címét nem figyeltem, eléggé elkalandoztam. Bambultam előre, a lábaimat elemeztem.
- YoonGi! - lökött meg TaeHyung, ezzel kimozdítva a merengésemből, felnéztem rájuk. - Akkor mi megyünk, rendben? Akkor harmincegyedikén találkozzunk itt nálad - veregettek hátba mindannyian. - Legyél jó, aludj egy kicsit.
- Köszönöm a segítséget! - ordítottam utánuk, majd mind elhagyták a ház területét. Elővettem a telefonomat és a névjegyzékembe görgettem lefelé, megálltam Luna hangullal beírt nevénél. Nem, nem hívom fel, mert azt kérte ne tegyem szilveszterig. Mégis annyira hiányzik a hangja. Megszerettem volna?
Az elkövetkezendő napokban pedig a kanapén vagy a fenti székemben gubbasztottam egymagamban, míg a srácok egy része munka után kerestek, hogy megélhessenek valamiből, mivel mindegyikőjüknek egyszerre szűnt meg a munkahelye. Délután a tévé egyik csatornáján valami ismeretterjesztő adás ment, de nem igen érdekelt, mert a másik kezemben ékeskedő lejátszóval szemeztem. Harmincegyedike van, szilveszter napja. Odaadjam neki ma?
JiMin a fejemre mért paskolása billentett vissza a valóságba, mikor ők megérkeztek hajlékomba.
- Min gondolkodtál ennyire mélyen? - tette fel a kérdést HoSeok, míg leültek szokásos helyeikre.
- Semmin - vágtam rá.
- Biztos, hogy a koreai gyárak működése gondolkoztatott el így téged - nevette el magát szarkasztikus hanglejtéssel TaeHyung. - Lunán járt az eszed, ugye?
- Oda fogod neki adni? - folytatta a kérdezősködést NamJoon.
- Nem tudom - döntöttem hátra a háttámlára a fejem és túrtam hajamba. - Be akarom vallani neki, hogy mit érzek? Hogy mi alakult ki bennem a hetekben? A válasz erre-
- Igen! - szakítottak félbe mind egyszerre.
- Akkor nem írtad volna meg a dalt, amit ott szorongatsz a kezedben - jelentette ki az egyértelműt JungKook.
- Menjünk el inni - rugaszkodtam el az ülőhelyemtől és lépkedtem fel a lépcsőn, ott átöltöztem melegebbe és kényelmesebbe, majd az előszobában kabátomba mélyesztettem az MP3 lejátszót, azzal neki vágtunk a téli délutánnak. A hideg levegő azonnal megcsapta orromat, amit semmi sem takart. A kisbusszal, amivel ők érkeztek megtettük az utat a legközelebbi bár felé, ami a Cheonsa név alatt futott évek óta. Elég csendes volt a hely és otthonos, mert sokan Szöul legnagyobb szórakozóhelyeit vették célba ezeken a napokon általában, ezért sem fogunk mi a tömeg felé húzni és elhagyni Incheont az este folyamán. Azonnal kértem több üveg sojut, amit egy asztalnál el is kezdtünk fogyasztani, miközben jókat nevettünk. Valaki hiányzik innen.
/Luna pov/
Megbántam, hogy azt mondtam, hogy szilveszterkor találkozzunk csak. Az elmúlt pár napban a tévé előtt heverészés lett a legérdekesebb programom, hiányoztak a srácok. Aztán az utolsó napon az évben egy üzenetem érkezett olyan délután három környékén, miközben éppen egy sorozatra találtam rá a csatornákat böngészve. Telefonomért nyúltam és JiMin neve díszelgett a képernyőn.
,,A Cheonsa nevű bárban vagyunk, nem messze a hoteltől. YoonGi szerintem látna téged."
Állt az üzenetben.
- Apa! Nem akarod megkóstolni a sojut? Hiszen csak ki kéne próbálnunk, ha már itt vagyunk, nem? Láttam egy jó bárt, amikor múltkor sétáltam a közelben. Nem megyünk el oda? - fordultam a konyha felé, ahol éppen egy pohár vizet kortyolgatott.
- Jó ötlet, de honnan jött? - vállat vontam. - Nem iszom túl sokat, tudod, te is, mert anyád megérzi rajtam még holnap is - nevette el magát. Összeszedelődzködtünk és elindultunk egy helyre, amiről fogalmam sem volt, hogy hol is van helyileg. Majd körülbelül húsz perc múlva megláttam egy táblát, amire hangullal volt felírva a JiMin által mondott név - hála istennek, hogy eltudom olvasni a hangult -, ekkor meg is örültem. Apámnak mutogattam és jeleztem, hogy ez az a hely. Az arcán a megkönnyebbülést láttam, mikor felfedezte nincs olyan sok ember, mivel a tömeget inkább kerülő emberek közé tartozott az én édesapám, mint én is általában. Megpillantottam az egyik asztalnál a fiúkat, JiMin is felfedezett engem.
- Apa, rendelnél, ott a pultnál, egy sojut nekem is, ha persze engeded? Látok ott ismerős arcokat, köszönnék nekik - biccentettem az említettek felé.
- Ah, szóval azokra érted, akikből egyet ismersz, akivel egy repülőn utaztunk és csak ennyi - mosolyodott el. - Azért majd mesélsz róluk? De menj csak - fáradt a pulthoz, én meg a még egy szabad helyre lehuppantam HoSeok mellé. Egyszerre köszöntöttek mosolyogva, de mikor YoonGi rám nézett, elkapta tekintetét.
- Hiányoltunk - szorongatott meg mellettem ülő.
- Mennem is kell, mert apámmal jöttem ide - álltam volna fel, de TaeHyung megállított a távozásomban.
- Hívd ide őt is - ajánlotta fel. Azonnal egyetértő fejek vettek körül a javaslattal kapcsolatban, szóval apámmal állítottam vissza melléjük. Az asztalhoz húztam még egy széket, amire apum is leülhetett, majd bemutatkoztak egymásnak illedelmesen, apám meg is lepődött, milyen jó az angoljuk.
- Szóval, fiatalok, kérdezhetnék valamit? - bólogattak várva kérdést. - Melyikőtök csavarta el a lányom fejét? - azonnal rácsaptam vállára, mire a többiek pedig nevetésben törtek ki. - Komolyan kérdeztem. Vagy próbáljam meg kitalálni? - vigyorodott el édesapám. - Áh, nem akarom kínos helyzetbe hozni a lányom.
- Már megvolt - dünnyögtem magamban.
- Jó, akkor mégis megpróbálom kitalálni - fordult vissza a srácok felé. - Amúgy már tudom a tekintetedből és persze az illetőjéből, szóval mindegy, de mi lenne, ha hoznék még egy kört? - amíg apám felállt az asztaltól, én a négyzet alakú asztallapra tettem homlokom.
- Ehhez nekem több pia kell - motyogtam, amíg meg nem jelent ismét apám több üveggel a kezében. - Apa, mersz velem fogadni, ha már így kiderítesz dolgokat? - néztem rá. - Fogadjunk, hogy le tudok húzni egy üveg ilyet - mutattam a sojura, amiből már egy pohárkányi is szívós darab számomra.
- Elég korán kezded az ivást, Luna. Gondolom, azt akarod kérni cserébe, ha megnyered, hogy hagyjam békén az illetőt, akire én tippeltem - elkerekedtek szemeim, mert hasonlóra gondoltam én is. - Ugyan, ne duvaszd a szemed. Két lányom van, és ismerlek eléggé. Csak bebizonyítod nekem, sőt nekünk - mutatott körbe a fiúkon, hogy valóban érzel valamit a bizonyos személy iránt és te olyan lány vagy, aki nem akarja, hogy az apád elbeszélgessen vele - eltakartam az arcom, majd amíg vigyorogtak körülöttem én megfogtam egy üveget és számhoz vettem húzóra. A torkomon éreztem, ahogy az alkohol elkezdi marni végig a nyelőcsövemet, aztán a gyomromba érkezését. Nagy akaraterő kellett, hogy ne tegyem le az első kortyok után, de sikerült. Az üres üveget az asztalhoz csaptam és összeszorítottam szemhéjaimat, hogy megvárjam a marás enyhülését. Mikor már nem éreztem akkora égetést, felnéztem. - Ezzel nem dicsekszünk anyádnak otthon - szólalt meg a sok tátva maradt száj között apám.
- Most legyen nagy a szád, JiMin - fordult mellette ülő felé NamJoon. - Nem tudnád utánozni, de meg se próbáld, nem foglak kicipelni a kocsiig.
- Mindenki nyugodtan igyon még, hazaviszlek titeket, ha kell, mert én még nem ittam annyit. Csak nyugodtan - bátorította a fiúkat az ivásra. YoonGi azonnal benyakalt két pohárral, és ezek után kezdték keverni az italokat. Ahogy ott egy helyben ültem, a fejemet elkezdte nyomni valami, szóval az alkohol elkezdett feloldódni bennem. Azzal a lendülettel kivettem HoSeok kezéből az italát és lehúztam. Addig ittam, míg nem épphogy járni tudtam és felfogtam, ami körülöttem történik. Érzékeltem, hogy elindulunk és engem is noszogatnak a felkelésre. Az ismerős fekete kisbuszba ültettek, valaki vállára hajtottam a fejemet automatikusan, mikor valamelyikőjük a nyolcból bekötötte a biztonsági övem. - Azt hiszik nem jöttem volna rá abból, hogy ma ők ketten ittak a legtöbbet - hallottam meg apám hangját a kormány mögül. - Csak azt nem értem, hogy miért kellett idáig jönnünk? - elmosolyodtam ezen mondatán.
Kinyitottam a szemem, felismertem egyből mellettem ülő ruházatát. YoonGi. Ő sem mozgott túl sokat, épp annyit, amennyi a kocsi bemozgása adott át a benne ülőknek. Bal kezemmel lassan megfogtam az ő jobbját, ekkor rá is szorított kezemre. Elbóbiskoltam ebben a pózban, még a kocsi zötykölődése sem ébresztett fel, míg nem egy puha felületre tettek le, és meg nem hallottam volna az ajtó zárjának kattanását ezek után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése