/Luna pov/
A szél lassan szaladni kezdett hajtincseim között, a fülhallgatót egyik hallószervembe helyeztem, elindult fülemben a fájl, összeszorítottam számat YoonGi hangját meghallva, könny szökött azonnal szemeimbe. Ekkor két kéz ereszkedett hirtelen látószervem elé.
A szél lassan szaladni kezdett hajtincseim között, a fülhallgatót egyik hallószervembe helyeztem, elindult fülemben a fájl, összeszorítottam számat YoonGi hangját meghallva, könny szökött azonnal szemeimbe. Ekkor két kéz ereszkedett hirtelen látószervem elé.
- Nem írtál tegnap - suttogta szabad fülembe az illető. Megfordultam, megláttam a szőke fejet, abban a pillanatban a nyakába ugrottam.
- Hiányoztál - dünnyögtem szipogva.
- Megmondtam, hogy vállalnod kell a következményeket, ha nem hívsz vagy írsz. Azt hittem, már elfelejtettél minket - fogta meg arcom letörölve örömteli könnyeim.
- Tegnap annyit ittam az osztálytársaimmal, hogy ma reggel azt hittem, csupán egy álom volt a koreai utazás, te bolond. A következmény pedig az volt számodra, hogy eljössz ide? - bólogatott bőszen. - Te! - csaptam meg mellkasát. - Hogyan tudtad, hogy itt lakom?
- Apukád megadta a telefonszámát arra az esetre, ha valamikor eljövök New Yorkba - mosolyodott el. - Baj, hogy itt vagyok? - felnéztem rá, ekkor pedig arcomra vonta kezét, magához húzott és egy csók erejéig összeforrtunk. Ekkor minden visszajött. A januári landolás New York területén, a második félévi dolgozatok, az azokra való tanulás, a minden napos üzenetek, amiket írtam YoonGinak, ami csupán a 'hiányzol' szócskából állt, és az este, amikor elfelejtettem neki üzenni, mert a hiányát akartam pótolni egy kis alkohollal helyette. A beszélgetés a lányokkal aznap estéről, amikor végre elmondtuk egymásnak a téli szünetben történteteket, de én csupán annyit mondtam, a nagyimnál töltöttem. Viszont osztálytársnőim arca is belebegett, ami a tanítási szüneti sérelmek utáni tovább lépését fejezte ki számomra. Mind jól vannak már. Fél év pedig az édes csókja nélkül egy örökkévalóság volt.
Aztán köhécselést hallottam meg mögüle. Természetesen a maradék hat jómadár adta ki a hangot.
- Mi nem is hiányoztunk? Persze, csak a szőke herceg a fontos - csoportos ölelésbe invitáltak, amit el is fogadtam persze, a lelkem egyből felmelegedett.
- Az én jó idegenvezetőim miért ne hiányoztak volna? - elnevették magukat mondatomra, majd felhívtam őket a lakásunkban. Mikor anyám ajtót nyitott, elvigyorodott.
- Amikor megszeretted a koreai zenét, nem azt mondtam, nehogy hazaállíts egy ázsiaival. Erre most hét fiúval jössz haza? Viszont, mivel helyesek vagytok, gyertek beljebb - lépett félre az ajtóból, hogy beljebb térhessünk. A konyhában mind körülültük az ebédlőasztalt, majd a pultnak támaszkodott anyám és félredöntötte fejét. - A férjem tudja, hogy melyikőtök a lányunk lovagja, de én nem - YoonGi ekkor bal kezével a lelógatott kezem ujjait kezdte keresni az asztal takarásában, míg anyukám velem szemben álldogált várva a jelentkezőt.
- Biztos, hogy ezzel kellene kezdened az ismerkedést, anya? - pillantottam az említettre, mialatt YoonGi egész kézfejem az övével vonta körül.
- Mégis mit kellene kérdeznem?
- A neveket? - kezdtem el vitatkozni édesanyámmal, a fiúk pedig csak kapkodták a fejeiket köztünk.
- Hogy hívnak titeket? - váltott a kedves anyuka karakterre, végig mutogatott a srácokon, akik el is hadarták neveiket, a végére hagyta a mellettem ülő szőkeséget. - Min YoonGi? - elmosolyodott. - Mintha már láttam volna a neved a lányom egyik füzetében - elvigyorodva néztek rám a jelenlévők, mire eltakartam kezemmel arcom. Ekkor a mellettem ülő megfogta jobb kezem, kezeinket pedig az asztalra tette.
- Én vagyok a lányuk lovagja - mosolygott rám.
- Túl sok nyáladzás ezen a napon így egyszerre - mordult fel HoSeok. - Anyuka, nincs valami ennivaló? - sürögni-forogni kezdett körülöttünk anyám, hogy elénk teremtsen egy kétfogásos ebédet, amiben elsőként húsleves, majd rántott hús szerepelt. Jóllakott arcokkal távoztak a házból, jómagam pedig lekísértem őket a ház elé. Ekkor érkezett meg apám és nővérem a ház elé.
- Hello, HoSeok vagyok - csúszott nővérem mellé vigyorogva a bolond fiú.
- HoSeok, foglalt - jeleztem neki a kapuból.
- Még hogy túl sok nyáladzás, mi? - adott barátja tarkójára egy pofont JiMin.
- Örvendtem azért - sétált fel a lakásunkba nővérem kikerülve a fiúkat, akik csak úgy néztek szőke hajú testvérem után.
- Nyugodj meg, én a jó testvért szereztem meg szerintem - fogta meg kezemet.
- Muszáj elmennetek? - lóbáltam meg kezeinket.
- A dallal, amit neked írtam, sikerült felkeltenem egy kiadó figyelmét. El kell intéznem pár dolgot és talán a fiúknak is lesz munkájuk.
- Ha sok rajongót mersz szerezni és elfelejtesz, megkereslek - magához ölelt szorosan, ezzel tudtomra adva a mondandóját. - Nem fogok írni, mert akkor megint eljössz hozzám, rendben? - elengedett és mosolyogva integettek, így haladtak végig, egészen az utca végéig, ahol már nem láttam őket. Nem feledlek titeket.
10 évvel később...
Eljött végre az a nap, amit már kilencedikesként is tudtam, hogy meg fogok élni valamikor. A diplomaosztó napja. Huszonöt éves lettem, tíz év alatt rengeteg dolog változott körülöttem. Eltűntek lassan a középiskolás barátok, az általános iskolai barátok meg már szinte elfeledésbe merültek. Ha összefutunk az utcán nem nézünk egymásra idegenekként, de a beszélgetések számai a napjainkról már csak évi egyre csökkentek az idők alatt. Sok emlékem megmaradt. Még mindig emlékszem a nyolcadik évfolyamban eltöltött hülyeségekre, amiket osztálytársaim találtak ki, én meg a padból nézve nevettem jókat. Még mindig a fejemben forog a gólyahét első napja, mikor alig ismertem valakit az új környezetből. Féltem, igen. Nem volt kivel beszélgetnem egy ideig, igen. Viszont az évek megtanították, hogy egész életemben egyedül leszek, ha újabb helyekre kerülök, de még akkor is emlékeznem kell arra, hogy túléltem az általánost és a középiskolát is. Most pedig az egyetemet is elvégeztem. Itt is köttettek barátságok, de nem életre szólóak. Őket is el fogom feledni, ők is el fognak engem. Viszont, így tíz évvel később is egy hetes fogat hiányzik a napjaimból, akikkel olyan boldog időket éltem meg, amiket senki, egy egész hadseregnyi ember sem adhatna meg.
Vártam, hogy elkezdődjön az ünnepség, kissé remegve olvastam át a lapot, amin a beszédem állt, mivel engem kértek meg, hogy tartsak monológot a végzősöknek. Ekkor valaki megkocogtatta a vállam.
- Mit keresel itt? - böktem ki az első mondatot, mikor megláttam a szőkeséget, akit tíz éve nem észlelt szemem.
- Úgy tudtam, le akarsz diplomázni, ezt látni is akartam, de még mindig szép a hajad - mosolygott, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára.
- Nem is találkoztunk tíz éve, nem is hittem, hogy egyáltalán emlékezni fogsz majd rám. Nem írtam, mégsem jöttél. Nem is vártam rád, YoonGi.
- Az az igazság, hogy én sem vártam rád, Luna. Emlékszel még YuRira, nem? - biccentett az említett felé és össze is állt a kép, miért kérdezte.
- Igen, emlékszem. Viszont el kell mondanom valamit. Tíz év elég hosszú idő, ha senki az ég világon nem mondja, hogy szép vagyok. Csupán a tanulás volt nekem fontos, ezt is csak a ti emléketekkel éltem túl. Ezt a napot pedig szeretném életem legszebbjévé tenni, ezért kérlek távozz. Elég, hogyha megmarad utánatok az emlék.
- Luna-
- Kérlek, csak menj el vele innen - jelentettem ki, nagyon erősen visszatartva közben könnyeimet.
- Akkor legalább vidd el magaddal ezt, amit tíz évig őrizgettem neked, annak reményében, hogy egyszer még találkozunk - nyújtott át egy kis arany mikrofonos nyakláncot, amit még apum vett nekem Szöulban.
- Köszönöm, szia - indultam el, majd a sarkon befordulva, ahol már nem láthatott teleszívtam levegővel tüdőmet, ekkor fel is hangzott a zene a színpad felől, ami az ünnepélyes diplomaosztó kezdetét jelezte. A nyakláncot nyakamba tettem, majd felmentem a színpadra, mikor az igazgató szólított. Elkezdtem a formális beszédet, amit csak úgy a kezembe adott a negyvenes éveiben járó nő, aki már öt éve az igazgatói székben ült, de annyira elgondolkodtam YoonGi miatt a dolgokon, hogy leengedtem a papírt és saját magamtól mondtam a szavakat. - Nem szeretem az előre megírt beszédeket, az életben is spontánnak kell lenni, nem? Szóval, kedves évfolyamtársaim, akiknek szintén sikerült, amiről én már tíz éve álmodoztam, nagyon sokáig dolgoztunk, hogy itt lehessünk, nem igaz? Akkor most jön az a rész, amit minden diák csinál egy tanév végén, elfelejtjük a tanultak háromnegyedét - halk nevetésbe kezdett az amúgy halk tömeg előttem. - Na, de mindegy, nem erről kellene beszélnem. Mindenki egy céllal megy az életben előre, akármi is legyen az, muszáj, hogy mindig előttünk lebegjen. Nem hunyhatjuk le a szemünk, hogy ne lássuk e célt, mindig felszegett állal haladjunk - végig néztem a tömegen, helyeslő bólogatásokat figyeltem meg, majd a szőke fejen akadt meg a szemem. - Tapasztalatból mondhatom, hogy megéri. Megéri várni a csodára, a célok elérésére. Lehet, hogy nehéz az út, de az utolsó pár méteren már nem szabad feladni. Nem számít, hogy már a fájdalomtól szétesünk, hogy már csupán négykézláb érünk el a vonalig, meg kell csinálni. Tíz éve nem hittem, hogy itt fogok állni talárban és ezt a beszédet fogom mondani valóban. Benne volt a tervben, de úgy véltem tizenkettedik év végén megbukok - újabb nevetés hullám vette kezdetét. - Köszönöm azoknak, akik támogattak végig - pillantottam szüleimre és testvéremre. - Köszönöm azoknak, akik akár egy hét leforgása alatt csodásabbá tették az életem - visszaterelődött tekintetem YoonGira, aki halványan elmosolyodott. - Nem lehet minden pillanat az életben szivárvány és boldogság, de azokat a kivételeseket tessék megjegyezni, tessék megköszönni azoknak, akik létrehozták a szép momentumokat ebben a rohadt hosszú, rohadtul unalmas életben. Luna Wilson voltam, köszönöm, hogy végig csináltátok velem ezeket a nagyon nehéz éveket az egyetem épületében - félreléptem a mikrofontól, majd meghajoltam kissé. Tapsvihar tört ki a néhány helyen bekönnyezett tömegben. Lementem a színpadról, leültem a helyemre, megvártam, míg engem szólítanak fel a színpadra a diplomám átadásáért, majd visszatelepedtem ugyanúgy a székek egyikére.
Mikor véget ért az ünnepélyes átadó szétszéledt a tömeg, de ismerős arcot fedeztem fel benne.
- Elena? - fogtam meg a lány vállát, aki megörült nekem azonnal. - Mit keresel itt?
- Az unokatestvérem is most végzős itt, az ő diplomaosztójára jöttem a szüleimmel - mosolyodott el.
- És mi a helyzet a barátoddal?
- Aidennel? Hát szakítottunk. Tíz éve megcsókolt valaki részegen, nem tudom, hogy mondtam-e már, és azt nem azonnal árultam el neki, csak egy év múlva. Azzal az indokkal, hogy bennem nem lehet megbízni, szétváltak útjaink - keserű mosolyra húzódott előző vigyora. - Jól vagyok, ennek már kilenc éve. Még kicsit bűntudatom van még mindig, de ezzel élek tovább - szülei szóltak neki, így újra átölelt. - Gratulálok a diplomádhoz, jó volt találkozni. Bocsánat, hogy nem mondtam el akkor a szakítást, amikor történt - integetve tűnt el az egyetem területét elhagyó emberek között. Szüleim keresése közben egy talárba öltözött lányt pillantottam meg, kinek arcát már láttam.
- Talia! - kocogtam mellé, mire egy meglepődött pillantást kaptam. - Te is ide jártál mindvégig?
- Ennyire elkerültük volna egymást? - nevette el magát. - Több éven át egy egyetemre jártunk, mégsem futottunk össze? Hát ez a lehetetlen definíciója - újra elvigyorodott.
- Szóval te nem változtál semmit - húztam mosolyra szám szélét.
- Pontosan. Ugyanúgy nekem kell a legérettebbnek lennem a családban, pedig már elköltöztem otthonról - felhúztam a meglepettségtől szemöldököm. - Igen, az egyetem mellett dolgozni is jártam, hogy végre eljöhessek a szülői házból, de még így is minden nap hívogat anyám, hogy mit csináltam aznap, mint valami számonkérés.
- Csak aggódik. Tudni akarja, jól vagy-e - tettem vállára kezem.
- Talán igazad van, viszont most mennem kell. Sietek az étterembe, ahol a családommal eszünk egyet a diplomám örömére - el is sietett, bepattant egy kocsiba, annak ablakából még integetett, mielőtt eltűnt volna a látóteremből. Ekkor mellém léptek szüleim és nővérem, hogy menjünk haza, viszont inkább a tömegközlekedést választottam, döntésemre három elkerekedett szempár volt a válasz. Elindultam, miután taláromat odaadtam testvéremnek. A metróaluljáróban vártam, hogy elém érkezzen a szerelvény, és mikor egy szabad helyet elfoglaltam az ülésen, nekidöntöttem fejem a metró oldalának. Becsapódtak az ajtók, és enyhe zakatolással haladtunk a következő megálló felé. A vagonban nem beszélgetett senki, csupán csendben várták a megfelelő megállót, akár az alvajárók. Tudják, merre akarnak menni, de ha tennél fel egy kérdést nekik, már magát a kérdést sem értenék. Egy satufék rántott ki mindenkit a merengéséből, mikor a következő megállónál megállt a metró, kinyíltak az ajtók, páran felszálltak, majd haladtunk is tovább. Érzékeltem, hogy leült mellém valaki, de addig, míg nem szólt hozzám, nem néztem az egyénre.
- Luna? - az ismerős hang felé fordítottam a fejem. - Luna! - örült meg nekem Roxane. - Hogy vagy?
- Ah, szia, Roxane. Jól, jól. Ma volt a diplomaosztóm - mosolyodtam el. - És te merre mész? Úgy tudom, nem errefelé laksz. Elköltöztél?
- Gratulálok hozzá, gondolom, nehéz volt. Igen, el, Andyhez - szája sarkában apró mosoly jelent meg. - Kicsit összevesztünk tegnap, ezért csinálok neki egy jó adagnyit a kedvenc ételéből - emelte meg kicsit szatyrát kezében. - Amúgy ma találkoztam Lillyvel a boltban. Szerintem túllépett már a haláleseteken, valami pasival vásárolt és elmondása szerint, tökéletesen van már. Oh, én itt szállok - nézett körül gyorsan, realizálta a megállót. - Jó volt veled is találkozni - az ajtó visszacsukódása előtt épphogy le tudott lépni a metróról, elmosolyodtam.
Leszálltam a megfelelő helyen, majd a következő vonat felé sétáltam. Teljesen olyan érzésem volt, mint akkor tíz éve ugyanígy jöttem haza, az agyamban a hét fiú emléke, akikről azt hittem, hogy álombeliek voltak csupán. Megálltam, hogy a menetrendben megnézzem pontosan melyik vágányról indul vonatom, mikor egy újabb volt osztálytárs tűnt fel mellettem.
- Mindenki ma jelentkezik be? - nevettem el magam, amikor Sarah lépett mellém. - Hogy vagyunk mióta utoljára találkoztunk?
- Jól, éppen megyek a rokonokhoz vidékre. A rendőrségről jövök, szóval remekül alakult a mai napom. Ne is kérdezd inkább, a lényeg, hogy lezártam a múlt egyik sebét, mély kötések alá dugtam. Úristen! - ránézett órájára. - Le fogom késni a vonatom! Én megyek is, majd beszéljünk neten, rád írok, amint lesz wifi - azzal a lendülettel el is futott, elkuncogtam magam a történésen. Jómagam is felszálltam a megfelelő vonatra, majd ahelyett, hogy zenét hallgattam volna böngésztem kicsit a szociális médiát, ahol Tess eljegyzési posztját pillantottam meg. Forever, my love. - állt a kép felett, amelyen Tess és Chris szerepelt. Szóval ezek ketten együtt maradnak még egy ideig. Elvigyorodtam a kijelzőm előtt. Sóhajtva mélyesztettem zsebembe telefonomat, az ablakon bámultam kifelé, míg el nem indult. Ekkor szemem sarkából láttam, hogy egy alak megáll a sorban, engem figyelt. Elfordítottam a fejem az illető felé, de azonnal megbántam a döntésem.
- Szabad? - rávágtam volna, hogy nem, de nem szólaltam meg, csak kicsit arrébb húzódtam. Újra az elhaladó fákat, növényeket, épületeket és embereket figyeltem odakint, amit nagyon is szerettem csinálni. Elmélyülhettem volna a formákban, amiket eltorzított a sebesség, a színekben, amelyeket az összemosott. - Luna? - szólt halkan hozzám a mellettem ülő YoonGi. - Visszamegyek Szöulba.
- Menj - jelentettem ki anélkül, hogy ránéztem volna, eléggé közömbös hangnemben.
- Felejts el minket, hetünket akkor - felállt a székből.
- Úgy lesz - még mindig az ablakon bámészkodtam.
- Legalább rám néznél kicsit utoljára? - mikor elfordítottam fejem, az ő arca egész közel volt, aztán egy csókot nyomva ajkaimra szállt le a vonatról. A mellettem lévő ablak mellé sétált, zsebre tett kézzel állt, az arcomat nézte, majd mikor az ajtók becsukódtak kabátjából kivette kezét, abból egy nyakláncot véltem felfedezni, ahogy lóg a levegőben, az én nyakláncomat. Mellkasomhoz kaptam és valóban nem találtam a nyakamban az ékszert. Visszafordítottam fejem YoonGi felé, szájával tátogni kezdett. Még találkozunk - olvastam ki szavaiból. Kezemet az üvegre tapasztottam, ekkor pedig elindult a vonat, odakint integetni kezdett, mire tenyerem lassan lecsúszott az átlátszó felületen. Sóhajtottam egy nagyot, ajkaimon még mindig az ő csókjának ízét éreztem. Még találkozunk?
Tess egyedül volt, míg nem vőlegényre talált. Roxane dühös volt még a szélre is, hogy miért mozog, de rájött, hogy a szerelemért megéri lenyugodni kicsit. Katy depresszióba mélyülve véget vetett életének és inkább a halálba menekült. Taliának előbb fel kellett nőnie, hogy rájöjjön, később az élet pofonokat osztott volna, amiket ezért elkerült. Sarah erőszak áldozata lett, melyet soha ki nem törölhetett az elméjéből, viszont tíz évvel később ezeket a sebeket végre begyógyíthatta. Elena egy későn elárult apró csók miatt bűntudatban élte le élete egy részét, hiába. Luna álma, hogy eljusson Dél-Koreába teljesült, viszont ott kellett hagynia az országot, hogy visszatérjen normális, átlagos életébe, de aztán tíz évvel később megjelent előtte életnagyságban egy régi emlék, hogy aztán újra elölről kezdje a feledést. Vagy mégsem?
Mikor véget ért az ünnepélyes átadó szétszéledt a tömeg, de ismerős arcot fedeztem fel benne.
- Elena? - fogtam meg a lány vállát, aki megörült nekem azonnal. - Mit keresel itt?
- Az unokatestvérem is most végzős itt, az ő diplomaosztójára jöttem a szüleimmel - mosolyodott el.
- És mi a helyzet a barátoddal?
- Aidennel? Hát szakítottunk. Tíz éve megcsókolt valaki részegen, nem tudom, hogy mondtam-e már, és azt nem azonnal árultam el neki, csak egy év múlva. Azzal az indokkal, hogy bennem nem lehet megbízni, szétváltak útjaink - keserű mosolyra húzódott előző vigyora. - Jól vagyok, ennek már kilenc éve. Még kicsit bűntudatom van még mindig, de ezzel élek tovább - szülei szóltak neki, így újra átölelt. - Gratulálok a diplomádhoz, jó volt találkozni. Bocsánat, hogy nem mondtam el akkor a szakítást, amikor történt - integetve tűnt el az egyetem területét elhagyó emberek között. Szüleim keresése közben egy talárba öltözött lányt pillantottam meg, kinek arcát már láttam.
- Talia! - kocogtam mellé, mire egy meglepődött pillantást kaptam. - Te is ide jártál mindvégig?
- Ennyire elkerültük volna egymást? - nevette el magát. - Több éven át egy egyetemre jártunk, mégsem futottunk össze? Hát ez a lehetetlen definíciója - újra elvigyorodott.
- Szóval te nem változtál semmit - húztam mosolyra szám szélét.
- Pontosan. Ugyanúgy nekem kell a legérettebbnek lennem a családban, pedig már elköltöztem otthonról - felhúztam a meglepettségtől szemöldököm. - Igen, az egyetem mellett dolgozni is jártam, hogy végre eljöhessek a szülői házból, de még így is minden nap hívogat anyám, hogy mit csináltam aznap, mint valami számonkérés.
- Csak aggódik. Tudni akarja, jól vagy-e - tettem vállára kezem.
- Talán igazad van, viszont most mennem kell. Sietek az étterembe, ahol a családommal eszünk egyet a diplomám örömére - el is sietett, bepattant egy kocsiba, annak ablakából még integetett, mielőtt eltűnt volna a látóteremből. Ekkor mellém léptek szüleim és nővérem, hogy menjünk haza, viszont inkább a tömegközlekedést választottam, döntésemre három elkerekedett szempár volt a válasz. Elindultam, miután taláromat odaadtam testvéremnek. A metróaluljáróban vártam, hogy elém érkezzen a szerelvény, és mikor egy szabad helyet elfoglaltam az ülésen, nekidöntöttem fejem a metró oldalának. Becsapódtak az ajtók, és enyhe zakatolással haladtunk a következő megálló felé. A vagonban nem beszélgetett senki, csupán csendben várták a megfelelő megállót, akár az alvajárók. Tudják, merre akarnak menni, de ha tennél fel egy kérdést nekik, már magát a kérdést sem értenék. Egy satufék rántott ki mindenkit a merengéséből, mikor a következő megállónál megállt a metró, kinyíltak az ajtók, páran felszálltak, majd haladtunk is tovább. Érzékeltem, hogy leült mellém valaki, de addig, míg nem szólt hozzám, nem néztem az egyénre.
- Luna? - az ismerős hang felé fordítottam a fejem. - Luna! - örült meg nekem Roxane. - Hogy vagy?
- Ah, szia, Roxane. Jól, jól. Ma volt a diplomaosztóm - mosolyodtam el. - És te merre mész? Úgy tudom, nem errefelé laksz. Elköltöztél?
- Gratulálok hozzá, gondolom, nehéz volt. Igen, el, Andyhez - szája sarkában apró mosoly jelent meg. - Kicsit összevesztünk tegnap, ezért csinálok neki egy jó adagnyit a kedvenc ételéből - emelte meg kicsit szatyrát kezében. - Amúgy ma találkoztam Lillyvel a boltban. Szerintem túllépett már a haláleseteken, valami pasival vásárolt és elmondása szerint, tökéletesen van már. Oh, én itt szállok - nézett körül gyorsan, realizálta a megállót. - Jó volt veled is találkozni - az ajtó visszacsukódása előtt épphogy le tudott lépni a metróról, elmosolyodtam.
Leszálltam a megfelelő helyen, majd a következő vonat felé sétáltam. Teljesen olyan érzésem volt, mint akkor tíz éve ugyanígy jöttem haza, az agyamban a hét fiú emléke, akikről azt hittem, hogy álombeliek voltak csupán. Megálltam, hogy a menetrendben megnézzem pontosan melyik vágányról indul vonatom, mikor egy újabb volt osztálytárs tűnt fel mellettem.
- Mindenki ma jelentkezik be? - nevettem el magam, amikor Sarah lépett mellém. - Hogy vagyunk mióta utoljára találkoztunk?
- Jól, éppen megyek a rokonokhoz vidékre. A rendőrségről jövök, szóval remekül alakult a mai napom. Ne is kérdezd inkább, a lényeg, hogy lezártam a múlt egyik sebét, mély kötések alá dugtam. Úristen! - ránézett órájára. - Le fogom késni a vonatom! Én megyek is, majd beszéljünk neten, rád írok, amint lesz wifi - azzal a lendülettel el is futott, elkuncogtam magam a történésen. Jómagam is felszálltam a megfelelő vonatra, majd ahelyett, hogy zenét hallgattam volna böngésztem kicsit a szociális médiát, ahol Tess eljegyzési posztját pillantottam meg. Forever, my love. - állt a kép felett, amelyen Tess és Chris szerepelt. Szóval ezek ketten együtt maradnak még egy ideig. Elvigyorodtam a kijelzőm előtt. Sóhajtva mélyesztettem zsebembe telefonomat, az ablakon bámultam kifelé, míg el nem indult. Ekkor szemem sarkából láttam, hogy egy alak megáll a sorban, engem figyelt. Elfordítottam a fejem az illető felé, de azonnal megbántam a döntésem.
- Szabad? - rávágtam volna, hogy nem, de nem szólaltam meg, csak kicsit arrébb húzódtam. Újra az elhaladó fákat, növényeket, épületeket és embereket figyeltem odakint, amit nagyon is szerettem csinálni. Elmélyülhettem volna a formákban, amiket eltorzított a sebesség, a színekben, amelyeket az összemosott. - Luna? - szólt halkan hozzám a mellettem ülő YoonGi. - Visszamegyek Szöulba.
- Menj - jelentettem ki anélkül, hogy ránéztem volna, eléggé közömbös hangnemben.
- Felejts el minket, hetünket akkor - felállt a székből.
- Úgy lesz - még mindig az ablakon bámészkodtam.
- Legalább rám néznél kicsit utoljára? - mikor elfordítottam fejem, az ő arca egész közel volt, aztán egy csókot nyomva ajkaimra szállt le a vonatról. A mellettem lévő ablak mellé sétált, zsebre tett kézzel állt, az arcomat nézte, majd mikor az ajtók becsukódtak kabátjából kivette kezét, abból egy nyakláncot véltem felfedezni, ahogy lóg a levegőben, az én nyakláncomat. Mellkasomhoz kaptam és valóban nem találtam a nyakamban az ékszert. Visszafordítottam fejem YoonGi felé, szájával tátogni kezdett. Még találkozunk - olvastam ki szavaiból. Kezemet az üvegre tapasztottam, ekkor pedig elindult a vonat, odakint integetni kezdett, mire tenyerem lassan lecsúszott az átlátszó felületen. Sóhajtottam egy nagyot, ajkaimon még mindig az ő csókjának ízét éreztem. Még találkozunk?
- ~ -
Egyedüllét, düh, halál, felelősségvállalás, erőszak, bűntudat, álom valóra válása, majd szerte foszlása. Az idő begyógyíthatatlan sebeket hagyhat. Szereplőinknek mégis túl kellett élni ezeket.Tess egyedül volt, míg nem vőlegényre talált. Roxane dühös volt még a szélre is, hogy miért mozog, de rájött, hogy a szerelemért megéri lenyugodni kicsit. Katy depresszióba mélyülve véget vetett életének és inkább a halálba menekült. Taliának előbb fel kellett nőnie, hogy rájöjjön, később az élet pofonokat osztott volna, amiket ezért elkerült. Sarah erőszak áldozata lett, melyet soha ki nem törölhetett az elméjéből, viszont tíz évvel később ezeket a sebeket végre begyógyíthatta. Elena egy későn elárult apró csók miatt bűntudatban élte le élete egy részét, hiába. Luna álma, hogy eljusson Dél-Koreába teljesült, viszont ott kellett hagynia az országot, hogy visszatérjen normális, átlagos életébe, de aztán tíz évvel később megjelent előtte életnagyságban egy régi emlék, hogy aztán újra elölről kezdje a feledést. Vagy mégsem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése